A beoltott leszólja a beoltatlant, a fiatal az öreget, a gazdag a szegényt, a hívő a hitetlent, a sovány a kövéret, a Facebook-függő a nem netezőt, a sikeres a sikertelent, a konzervatív a liberálist, a családos a szinglit, a gyerekes a gyerektelent – és fordítva. De gondolunk-e néha arra, hogy tán boldogabbak lennénk, ha az álmainkért harcolnánk, és nem a másképp élők, gondolkodók ellen?
Nagyon kevesen tudják kivonni magukat a fogyasztói társadalom parancsa alól, miszerint fogyassz, és mutasd meg a világnak, mit fogyasztasz. Hiszen az értéked attól függ, mit és mennyit birtokolsz a társadalmilag fontosnak tartott javakból, és az életformád vonzó-e azok számára, akiknek kisebb vagy más szelet jut a tortából. Feltehetően nem szorul magyarázatra, hogy ebben a légkörben miért törvényszerű a versengés, amihez a társadalmi hangulat egyre inkább hozzászoktat minket nemtől, kortól, iskolai végzettségtől függetlenül. Verseny tárgya a bankszámla nagysága, a ház, lakás, autó, a munkahely, beosztás, jövedelem, a származás, öltözködés, étkezés, a szabadidő eltöltése, az utazás, és az utóbbi években már a család is. Nem azért, mert mi, 21. századi emberek rosszabbak vagyunk, mint eleink, inkább azért, mert a verseny sokkarú polipként fonja körül az életünket, és eljutottunk abba a fázisba, amikor mások túlszárnyalásának vágya a legintimebb szféráinkba is behatol. Legyen szó az esküvőnk méretéről és helyszínéről, a kisbabák popsikrémjéről, az óvodai angolfoglalkozásokról, a legmenőbbnek kikiáltott iskolákról, az idős szülőkről való gondoskodásról, akár a drága temetésről is. Bölcsőtől a sírig… Nézzünk csak körül, mennyire áthatja az online tereket a vágy, hogy a legjobbnak, legkülönbnek, legszebbnek tűnjön az oldal gazdája és a családja! Korunk tán legveszélyesebb csapdája, hogy a korábbi generációkkal szemben bármelyikünk felépíthet egy álomcsaládot az online térben – hibátlan társsal, tökéletes gyerekekkel –, s ez rossz az építőnek, mert elszakad a valóságtól, de rossz a más társadalmi réteghez tartozóknak is, hiszen tudják, a saját lehetőségeik és a meglévő „alapanyaguk” alkalmatlan arra, hogy utolérjék a „tökéleteseket”.