Egész városrész épült köré, Európa egyik legnívósabb színháza lett, felejthetetlen nevek és előadások növelik nimbuszát. Szegő András, a Víg világában bennfentes szerzőnk eleveníti fel a színház történetét.

A hagyomány szerint a teremtés a hatodik napon befejeződött, és az Úr a hetedik napon megpihent. Sok ezer éve járja a történet, csakhogy az igazság egy apró részletét a mai napig titok fedte. Mert valóban, a hatodik nap estéjére már szinte minden kész volt, ám az alkotó mégsem tartotta ténykedését teljesen tökéletesnek, és sok idővel később nekiállt a világ makulátlanná tételének: százvalahány évvel ezelőtt egy lápos, ingoványos, kihalt területen megteremtette a Vígszínházat, és ezzel szédületes fejlődésnek indította hazánk fővárosát, Budapestet, ami a földkerekség egyik csodája lett. Pedig így történt. Kusza idők jártak errefelé – mikor nem…? A kiegyezést követően sokféle elemek rivalizálásának következtében valóban szédületes ütemben kezdett fejlődni, épülni, szépülni, gyarapodni a Monarchia második fővárosa. Egyszerre törekedett dominanciára a magyar és a külföldi tőke, a magyar és a külföldi kultúra, a nemzeti és a népi hagyományok, a Belváros minden centiméteréért vívták a harcot, tehát terjeszkedni kellett, és ekkor hirtelen középpontba került a Margit híd pesti oldalán lévő, addig kutyát sem érdeklő terület.

Új iskolát teremtett

Korábban a pesti német lakosság vetett szemet rá, mivel nem volt szórakozóhelyük a városban. Ez felkeltette az akkoriban formálódó polgárság érdeklődését, és mindenféle városházi panamák után sikerült elorozni a helyet a maguk számára, és magántőkéből egy év leforgása alatt felhúzták a világ akkoriban legszebbnek számító színházépületét a félkész Lipót körúton, a kihalt préri kellős közepén. Ami ezután történt, az kész csoda, lényegében önálló város épült a színház köré. A környékbeli telkek ára a sokszorosára emelkedett, gomba módra emelkedtek a házak, szórakozó- és étkezőhelyek sokasága nyitott, aztán üzletek sora is. Mire a függönyt is felszerelték a színpadra, egy virágzó város, a Lipótváros húzódott körülötte. És mivel magántőke állt az építkezés mögött, döntő szempont volt, hogy a veretes, klasszicizáló Nemzeti Színházzal és a szórakoztató Népszínházzal szemben új iskolát teremtsen: elegáns, könnyed, játékos színházat. Kényelmes ülésekkel, ruhatárral, büfével, sőt a művészek számára társalgóval. Benkő Gyula mesélte, hogy már egy éve ő játszotta az összes szívtipró-főszerepet, érte rajongott a közönség, amikor üzentek neki az idősebb művészek, hogy ezentúl bármikor beléphet a társalgóba.