A feleségem egy erős sorozattal támadt rám: az ütések a fejemet és az arcomat érték volna, ha védekezésként nem tartom magam elé a karjaimat. Persze a támadást megelőző pillanatokban láttam már, hogy bepöccent: az arca egy kicsit eltorzult, szájának szép íve elvékonyodott, a pengeajkak lefelé görbültek. Résnyire szűkült a szeme, és a tekintetében ott volt a düh – meg az is, hogy most egy kicsit elmentek otthonról. Az is látszott, hogy az erejét próbálgatja: vajon meddig mehet el nálam; mi az amit még eltűrök?

Jól ismertem ezt az érzést, hiszen magam is voltam már így. Azt tettem, ami ilyenkor a legjobb. Egy lazán induló, de azért erőteljes jobbegyenessel finoman orrba vágtam. Az öklöm szinte teljesen megállt az orránál, csak a hegyére, a puhább porcra helyezett erőteljes nyomást. Kárt nem tettem benne, nem vagyok hülye. De ha valakit nagy pontossággal orrba vernek, ott az idegek azonnal jelzést küldenek az agyba: olyan, mintha egyszerre fagyna le és forrna fel az idegszál, és ha az ember még nem sokat bunyózott, akkor ez akár kijózanítólag is hathat. Auuu, mit csinálsz, kérdezte a feleségem az orrát dörgölve, majd felnevetett. Nem voltam rest a válasszal. Te mit csinálsz? Elvesztetted a fejed. Kész katasztrófa, így nem lehet bokszolni.