Tombol a tavasz a kávézó terasza körül, megrendeljük a kapucsínókat, mosolyra késztet a még járványos, de már szépnek tűnő világ. A huszonnyolc éves Borka mégis rezignált legyintéssel kezdi a történetét. Túlérett uborka vagyok én, mondja, s mivel én nem tudom, milyenek a túlérett uborkák, alaposan megnézem. Kócos-göndör barna haj, nagy sötét szempár, nyúlánk termet. A mustrálásom hatására végre felnevet, majd elmagyarázza, hogy egy osztálytársa biggyesztett a neve elé egy „u” betűt, így lett a barátai számára Borka helyett Uborka, a túlérettség pedig azt jelenti a szótárában, hogy koravén.

Az elfogadás kora

– Hétévesen azzal nyúztam anyámat, hogy azok az apák, akik elválnak, és messzi országba utaznak, el tudják-e felejteni a gyereküket örökre – meséli csöndesen. – Érettségi után férjhez akartam menni, ma pedig azon tűnődöm, merjem-e megismerni a kedvesem édesanyját. Nem tesz majd tönkre mindent? Nincs válaszom, mert nagyon megégettem magam, amikor az első szerelmem mamáját jobban szerettem, mint a sajátomat.