Kiskorában meglepetésként érte, hogy nem mindenkinek színészek a szülei, és fiatal felnőttként is csak jót tud mondani anyukájáról, akit a szakma kiváló művészként ismert el. Hogyan telt a gyerekkora és hatott gondolkodására a művészcsalád élete? Domokos Simonnal Szegő András beszélgetett.

Egyértelmű volt, hogy elvállalja ezt a beszélgetést az édesanyjáról?

Persze. Miért ne?

Többeknél felsültem már a kérésemmel. Volt, hogy a mama nem akarta, hogy a gyereke – úgymond – szerepeljen, volt, hogy a gyerek nem szeretett volna…

Nem tudom, amikor a mamám mondta, hogy beszélgetni szeretne róla, kifejezetten megörültem. Próbáltam elképzelni, milyen is lehet majd, de rájöttem, lényegében csak jót tudok mondani róla… Komolyan! Talán eszembe jutna pár apróság, de nagyon kevés…

Említene egyet?

Most hirtelenjében nem is tudok semmi rosszat felidézni. 

Létezik ilyen? Amikor például azt mondta, fiam, játék helyett tanulnod kell, nem nézheted végig a tévéműsort, vagy korán haza kell jönnöd…

…meg hogy ne töltsek annyi időt a képernyő előtt… Igen, ilyenek voltak, vannak, és persze hogy ilyenkor dühös leszek vagy elkeseredem, de anya soha nem hagy ilyen állapotban, mindig elmagyarázza, mi is indokolta a döntését, és addig ő sem nyugszik, amíg valóban be nem látom, hogy az én érdekemben tett így.

Nem is érez olyan késztetést, hogy juszt is feszegesse a határait, hogy kiderítse, meddig mehet el?

Engem ez nem kísértett meg. Lehet, hogy nem volt mi ellen lázadnom, mert Anyu engedékenységben elment a végső határig, és csak akkor vetette be szülői tekintélyét, ha már az ég a földdel összeért, de egy kezemen meg tudnám számolni hány ilyen eset volt. Csodásan megértő, empatikus, ha tilt valamit, arra jó oka van, és nem szeszélyből teszi, vagy hogy a szülői hatalmát fitogtassa. Emellett, ha valamit kénytelen nem megengedni, ha valamiben ellentmondani kényszerül nekem, akkor tudom, neki mindez nagyobb fájdalom, mint nekem, én meg sokkal jobban szeretem annál, mint hogy fájdalmat okozzak neki.