Ki a szabadba. Együttlakás. Élmény. Közösségformálás. Tanulás. Vonattal át az országon. A fönti mondatok mind a hatvanas–nyolcvanas évek táborozóinak ismert jeligéi, idézik azt az időt, amikor városi és vidéki gyerekek egymás társaságában élveztek napfényt, vizet, sátorverést és őrségváltást.

Bár sokan nem szeretik a nosztalgiázást, nekik is csillog a szemük, ha a gyerekkor, az egykori nyarak, az úttörőtáborok kerülnek szóba. Az ideiglenes építményekben, sátrakban, szénán vagy faházakban, tábori emeletes ágyon töltött éjszakák emléke, az első félénk ölelés, az őrségváltás, de főleg a körbeült tábortüzek, mintha megvilágítanának valamit, ami ma nincs, vagy nagyon másképpen van.

A bőrönd és a fürdőruha

A tábor szó katonai kifejezés. Azt jelenti, a sereg bizonyos ideig áll – letáborozik – valahol, ahol a csata idején a felszerelését őrzik, ahol pihen, eszik, ahol segítséget kap. A néhány évtizede még működő állami táborok évente akár százezer gyereknek is megadták azt, amit év közben elképzelni sem tudtak.

– Emlékszem a féléves várakozásra, az indulás izgalmára. A vonat füstjére, amikor először megpillantottam a tavat, a kopott faházakra, az emeletes ágyakra. Negyedik osztály után első alkalommal mehettem a Balatonhoz. A tenyerem ráizzadt a kis préseltpapír bőrönd műbőr fogantyújára, amiben a nővérem kinőtt mackónadrágja, néhány blúz, bugyik és trikók lapultak, meg egy sárga-barna mintás, ronda vászon fürdőruha, amit anyám kölcsönkért valakitől – emlékszik a kétgyerekes, négyunokás hatvanhat éves nagymama, Tóth Gáborné. – Az első éjszakát akkor szörnyűnek tartottam, ma gyönyörűnek találom. Neszek. Bagolyhuhogás. Surranó fények. Egy hosszú vonatfütty, a ház, az ágy recsegése, a tíz lány szuszogása, a selyempapírból kicsomagolt hideg fasírt illata. Mindenre elevenen emlékszem, az illatokra, a hangokra is. Istenem! Csoda volt. Aztán évről évre ismétlődő csoda! Szegények voltunk, négy testvér, Nógrádban, de minden évben táboroztunk.