Hiénák és oroszlánok között élt, majd elefántvadászok ellen harcolt férjével Delia Owens, és a vadonban töltött évtizedek után olyan regényt írt, amely aztán toronymagasan vezette az amerikai sikerlistákat. Szerinte az, ahogy a vadállatok nőstényei összefognak, az ember számára is példaértékű.

„Amikor kislány voltam Dél-Georgiában, anyám arra bátorított minket a barátnőimmel, hogy fedezzük fel a tölgyerdőket. Azt akarta, hogy megtapasztaljam az igazi természetet, ahol a szarvasok és a rókák még mindig úgy élnek, mint a vadonban. Azt mondta: »Menjetek oda, ahol a folyami rákok énekelnek!« ‒ idézi fel interjúiban Delia Owens. ‒ De talán még anyám sem gondolta, hogy a tanácsát annyira komolyan veszem, hogy egyszer repülőre ülök, és két évtizedig tanulmányozom a vadvilágot Afrikában.”

Ketten az univerzumban

Mire Delia későbbi férjével, Markkal megismerkedett az egyetemen, a férfi már túl volt egy házasságon, amelyből egy fia született. A pár biológusnak tanult, és együtt akartak a fekete kontinensre utazni. „Akkoriban egyre több tudóstól hallottuk, hogy Afrika vadvilága eltűnőben van az urbanizáció miatt. A déli területeken ragadozók ezreit lövik le, ejtik csapdába, mérgezik meg, és a természetvédelmi hatóság mindezt hagyja ‒ írták A Kalahári sírása című könyvükben. ‒ A húsevők megfigyelésével olyan programot akartunk kidolgozni, ami megóvhatja az élővilágot. Sietnünk kellett, mert az állatok rohamosan fogytak.” Mivel tanárként fél év alatt sem tudtak elég pénzt félretenni, Mark gépkezelőnek jelentkezett egy kőbányába, Delia pedig alkalmi munkákat vállalt. Újabb hat hónap múlva a magnótól a horgászbotig minden tárgyukat bepakolták a kocsiba, és a férfi felkínálta őket a bányászoknak. Még az autót is eladták.