Dúcz Annamária jógaoktató, kommunikációs szakember ült a képernyő előtt, és nem értette az egészet. Hogy mire ez a nagy felhajtás, hevület? Több tízezer lájk és megosztás? Meghatódott-könnyes kommentek? Hiszen ő csak kiírt egy rövid történetet a facebookra. Egyet a sok közül. A szüleiről írt. A kerekesszékes apjáról és a járni alig tudó anyjáról, akiket már a megismerkedésük előtt életképtelennek ítélt a világ.

Vékony, finom, madárcsontú nő, szép arcában harmónia van. Előredől, ahogy nekikezd a történetnek. A hangja, a tekintete most olyan, mint egy ölelő kar a szülei szivárványos emléke körül.

Az apja gyönyörű, Alain Delon-szerű férfi volt. Így mondja. Fényképet is mutat. Azt is mondja, hogy a szépség mellett az apját folyton hajtotta valami nagy kíváncsiság, az élet izgalmas zugai felé vitte a szíve, a vére meg az erős, fiatal lábai. Amíg a Tüzépről ki nem kanyarodott az a lovas kocsi… Annak hajtott neki a motor. A motor megúszta egy tükörtöréssel, a ló kissé megijedt, a lovas kocsi egyben maradt. Csak a húszéves, Alain Delon-szerű motoros gerince törött el abban a pillanatban, és vele törött az addig elképzelt élete is.

Az édesanyjáról azt meséli, hogy folyton szavalt kislánykorában. A felnőttek azt mondogatták, biztos színésznő lesz belőle. Nem lett. Tizennégy volt, amikor tbc betegség visszamaradó szövődményeként elvesztette a járásra való képességét.

Néhány év múlva, a Villányi úti Rehabilitációs Intézetben találkoztak össze. Balesetes fiatalok gyógyultak itt, bentlakással, hónapokig.

Nézzük a fotót. Ott készült a rehabon. Két ragyogó arc, csupa szerelem. Valami világos jövő látszik ott. A tolószék nem. Aztán haza kellett menni, a világ két vége felé. A fiúnak Szentendrére, a lánynak az Alföldre.