Mindig csodáltam azt az éteri örömet, amit a jóízűen evett étel okozott a szeretteimnek, főleg persze az édesanyámnak, meg a nagymamámnak. Juszti mamának még a szája is járt velem, ha faltam a rengben sült (a sparhelt sütője) kristálycukros kalácsot, és csak csodált, ahogy eszem. Teréz dédi keveset mosolygott, de emlékszem a szétfutó széles mosolyára, ahogy nyolcévesen elpusztítottam egy zománcos vájling csörgemetéltet (csörögefánkot). Amíg csak én voltam más gyereke, ámultam ezen a megmagyarázhatatlan elragadtatáson, de igazán nem értettem. Persze, a meleg étel fontos, gondoskodás, édesanyám galamblevesét nem lehet eleget dicsérni, de mégis: miért kell ettől transzba esni?