Nem emlékszem, hogy pedagógusnap volt-e, vagy gyerek-, amikor Rácz tanár úr biciklijére felraktak vagy húsz ördöglakatot. Esős nyár délután volt, folyton nyakunkon ült a fülledt forróság, de emlékszem arra a pillanatra, amikor a tanár úr meglátta, hogy a tanítványai a küllők közé applikálták a bemutatódarabokat, elmosolyodott a viharsarki ég is. A tanár úrból őszinte, harsány nevetés robbant ki, és mire csillapodott, inkább már sírt. Az volt a kedvenc csoportja, régóta várta már, hogy a hallgatók is mutassanak valamit abból, hogy ragaszkodnak hozzá. Mi lehetett volna szebb ajándék a lusta nyári szünet kapujában, mint hogy alaposan megtréfálják. Ráadásul így, ekkora szeretetteljes áldozattal.

A tanítóképzőn ugyanis mindennél nagyobb kincs volt egy épkézláb bemutatódarab. Rácz tanár úr gátlástalanul gyűrte össze vagy tépte szét a szerinte hibás mintákat, neki a gyerek szent volt, és aki szent, annak nem lehet az alakuló, életre szóló ízlését hibás mintákkal rombolni. Eleinte mosolyogtunk a szigorán, ahogy arcizma sem rándul, miközben belenyomja az ujját az álló nap munkájával készült gyurmaszoborba, de idővel kopott a jókedvünk. Rácz tanár úr ráadásul gyönge várat védett, a technika, mint tantárgy, már a tanárképzés alatt is lenézett ügy, az iskolákban éppen megtűrik, az oktatási hivatalokban meg a karbantartó ért hozzá egyedül. A tanár úr tudta ezt, ezért még vehemensebben védte hivatása becsületét, még ádázabban szerette volna megmutatni nekünk, hogy az anyag mi magunk vagyunk, a kertünk, az udvarunk, a környezetünk a mi tükörképünk.