Vannak mindenféle vágyak. Reálisak és nevetni valók, beteljesülők és beteljesületlenek, gyerekesek és felnőttesek. Tóth Erika burkoló akart lenni. Szigetelni, csempét rakni, lépcsőt építeni. Őrültnek nézték, leszólták, kinevették. De ő megcsinálta. És ez lett az ő ugródeszkája a szabad, boldog női létbe.
Persze hogy a kezeit nézem legelőször. Kicsi, női kézfejek, kislányosnak is lehetne mondani, csak a bőr barnább rajtuk a csukló vonalától kezdve, ahogy a hosszú ujjú póló úgy hagyta a napon való munka után.
Csöndes, szelíd arc, kamaszos, törékeny alkat. Szabadkozással kezdi. Hogy valójában nincs is itt semmi látnivaló, nincs abban semmi különös, hogy ő éppen burkoló lett.
A gyerekkoráról is ezt mondja: semmi különös. Aztán, ahogy mesél, lassan kibomlik, hogy éppen ez benne a különös.
– Egyszerűen csak szép volt – mondja. – Átlagos voltam, ahogy a szüleim is. Apu lakatosként dolgozott, anyám egy baromfifeldolgozó üzemben töltötte a napjait, a szalag mellett. Imádták egymást. Apu volt a legnormálisabb, legkedvesebb, legviccesebb ember a világon. – Elgondolkodik, el is mosolyodik. – Igen, most, hogy kimondom, csöppet sem volt átlagos. Ahogy anyu sem. Csakhogy én ezt olyan természetesnek láttam, mint azt, hogy reggel felkel a nap. Ahogy azt is, hogy rengeteget dolgoztak. Sosem panaszkodtak. A vasárnapoknak pogácsaillatuk volt, és anyu mindig énekelt a konyhában.
Azt mondja, ő csak úgy ment az élettel, pláne ezekben a munkás, de egyúttal finom szövésű hétköznapokban, nem is tudta igazán, mi lenne szívesen. Azt tudta csak, hogy dolgozni muszáj, és hogy az ember egyszerűen csak tisztességgel teszi a dolgát. Amikor eljött az iskolaválasztás ideje, akkor már találni kellett valami irányt. A családban sok volt a szakács, hát Erika azt mondta, ő is az lesz. És mellette a biztonság kedvéért bolti eladó, arra mindig szükség van, hát azt az iskolát is elvégezte.