Lásd a szépségét mindannak, ami van.

Éjjel kiadós eső esett. Az ablakon át hallottam, ahogy veri a víz a faleveleket, a tetőt, a sötétben várakozó kertet. Az utolsó májusi eső. Aranyat ér. Mielőtt elaludtam, az jutott eszembe, vissza kell rakni az elcsúszott cserepet a kisházon.

Ez a legszebb. Ez a tisztára mosdatott mindenség – gondoltam hajnalban. Kimentem a leanderek közé. Hátrafeszített karokkal ásítva néztem a ragyogóra sikált ébredő világot.

Megszédülök, olyan mélyeket lélegzem. Szívnám magamba a fenyők hajtásainak zöldjét, a muskátlik bíborvörösét, a leander bimbóinak rózsaszínjét. A rigó kottázhatatlan trilláját. Pazarló, édes bujaság minden.

Tudták, hogy a rigó szíve ötszázat ver percenként? Az enyém egy nap százezernél többet dobban. Azt sem tudtam, hogy közel hárommilliárd szívdobbanás van mögöttem. Ennyiszer húzódik össze és enged ki hetven uszkve nyolcvan év alatt az ember szíve. Ha úgy van megírva, még van pár milliónyi szívdobbanás előttem.