Ha a hazai rádiózás, televíziózás zsenijeiről, meghatározó személyiségeiről beszélünk, Szilágyi János kihagyhatatlan. A keményen kérdező, sármos, bohém riporternek túl a nyolcvanon is van mondanivalója. Rádiós műsorát milliók hallgatták, szerették, és most is érdeklődés kíséri visszatérését.

A külső szemlélő számára hihetetlen, hogy a minap betöltötte nyolcvanötödik életévét. Nagy bulit tartottak?

Dehogy! Megkértem a feleségemet, hogy ne szervezzem semmit, és ő hallgatott rám.

Viszont a sajtó kereste, számos interjút adott. Használ paneleket, amikor önt kérdezik?

Nem tudom. Talán. De mire gondol?

A többször ismételt sztorikra. Hogy a Halló, itt vagyok! rajongásig népszerű volt.

Az újságírók gyakran ugyanazt kérdezik, és egy-egy történetet biztosan többször is elmondok.

Ön szerint fontos, hogy élvezze a beszélgetést az interjúalany?

Igen, azt hiszem. Akkor könnyebben megnyílik.

A bölcs, sokat megélt kérdezőnek jól áll ez a cinkos mosoly. Rangidősként ad tanácsot a barátainak, fiatal újságíróknak?

Nem igazán. A szakma fiataljai nem tartanak igényt a tapasztalataimra, tudásomra, barátnak pedig nem jó tanácsot adni, az rosszul is elsülhet. Régen azért néha előfordult. Például Antal Imrével nagyon jóban voltam, neki többször elmondtam, mit gondolok erről  vagy arról.

Elárulja, miről?

Igen. Egy barátja mérhetetlenül kihasználta, és ez zavart engem. Többször tanácsoltam Imrének, küldje el végre a fenébe, de nem igazán hallgatott rám.

Egy barát és egy kolléga nem vehető egy kalap alá, nyilván más a tőlük érkező elismerés is. Milyen érzés bezsebelni?

Kínos. És attól függ, ki az illető. Az őszinte elismerést mindenki szereti. Az igazi barát viszont inkább kritikát fogalmaz meg. Ha kolléga jön, és szembe dicsér, túláradóan, az nagyon zavar, értetlenül állok előtte. Viszont valóban van egy korosztály, ötvenesek, hatvanasok, akik tisztelnek, sőt még olyan is akad, aki tényleg példaképének tekint.