Elmegyünk egymás mellett az utcán, csak arcokat látunk az emberekből, vagy azokat sem. Körvonalakat. Vagy azokat sem. Ha közel lépünk, csak akkor látjuk, mennyi hasonlóság van a különbözőségeinkben. Én pedig, ahogy most az utcán sétálok, találomra ráközelítek egy arca. Egy világra.

Nagyné Kutasi Ágnes 45 éves óvónő, négy – egy 16, egy 14, egy 9 és egy másfél éves – gyerek anyukája, a Városligeti Nagyjátszótérről.

Szőke nő, fáradt, de örök figyelemmel áll a játszótér közepén. Kicsi gyerek kapaszkodik belé. A nagyobb csúszdázni akar. És körülötte még ott álldogál kettő még nagyobb. Négy gyerek. A nap ragyog, az ég magas, a zaj nagy.

Kérdezem, mi járt éppen a fejében, ott, a csúszda előtt állva. Hezitál.

– Talán, ha kimondom, megkönnyebbülök – mondja aztán. Leülünk egy padra. A gyerekek addig a nagymamával maradnak.

– A tizenkét évvel ezelőtti énemre gondoltam épp… Amikor még csak két kicsi gyerekem volt. Hogy minden nap eljöttünk ide, a Ligetbe, ahogy kisütött a nap. Ez volt a program, tízkor ki, fél egykor haza, gyors ebéd, alvás, néha én is eldőltem velük kicsit. Istenem, de jó volt…! Hogy barátaim lettek, játszótéri anyák, mi beszéltünk, a kicsik játszottak. Csupa élet volt körülöttem. És hogy mennyi minden változott azóta… Lett még két gyerekem, és vidéken élünk. Mogyoródon. Ott nincsen ilyen nagy élet, nagy beszélgetések. Ott csönd van. Persze jó a csönd is. De én itt most csak ámulok-bámulok. Hogy milyen szép ez itt! Milyen nagy és fényes és sűrű! És én is mennyit változtam. Arra gondoltam, milyen fiatal voltam akkor. Az egyik gyerek a nyakamban, a másikat toltam a babakocsiban vagy a kismotoron. Elfáradtam, de gyorsan regenerálódtam. Ahogy a fiatalok.