Még egyszer, és bizonyára nem utoljára Kocsis Zoltán kapcsán: és nem is arról, milyen pótolhatatlan veszteség, hogy már nincs köztünk, és hogy mit jelentett ő a zenei életben. Nem csupán karmesterként, zongoraművészként, szervezőként, hanem amit sugárzott a lénye, felmutatott a léte mindenki számára, aki egyetlen általa lejátszott hangot is hallott, az, hogy egyáltalán itt volt. Az igényessége, az ízlése, az ethosza, a sugárzása, a megkerülhetetlensége, a tökéletességre törekvése, a lankadatlansága hatott mindenkire, aki közvetlenül vele dolgozott, aki csak hatásából ismerte, aki meggyőződéses rajongója, híve volt, akár ellenlábasa, ellenfele, sőt akár – mondjuk ki – utálta vagy elutasította, mert az igazsághoz tartozik, hogy fanatikus hitével tett is érte eleget, de ez hozzátartozik egy ilyen robusztus indulatú, hitű, szenvedélyeket kiváltó, igazságához hévvel ragaszkodó alkotó géniusz életéhez.