Télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg van, szól a magyar népdal, és mi vele harsogjuk, hogy soha sincs jó idő, mindig esik az eső. Panaszkodunk, versenyzünk, összehasonlítunk, elégedetlenkedünk. Mintha nem is tudnánk másképp működni, pedig így biztosan boldogtalanok leszünk. 

Szinte mindenkinek van olyan ismerőse, akihez nem mer becsengetni, mert akkora panaszáradat zúdul a nyakába, hogy alig bírja elviselni. Ha mégis betérünk az illetőhöz, a beszélgetés óriási sóhajjal indul, a pocsék időjárással folytatódik, a hálátlan gyerekek és a rosszindulatú szomszédok következnek, aztán a szegénység, a pénztelenség jön, egy hatalmas lista a betegségekről, és végül a bűnöző politikusokkal zárul a kép.

A találkozás egyetlen hozadéka ilyenkor, hogy kilépve ebből a miliőből mi magunk megkönnyebbülünk, és hálát adunk jó sorsunknak, hogy nekünk nem ilyen jutott. Ha el akarnám viccelni és le akarnám egyszerűsíteni ezt a cikket, azt mondanám, óriási szívességet tett nekünk ez az ismerősünk, mert arra kényszerített, hogy hálát adjunk, és ez valójában a megelégedettség kulcsa.

– Evolúciós oka van annak, hogy agyunk úgy ragaszkodik a siralmainkhoz, mint a tépőzár, és úgy az örömeinkhez, mint a teflon, vagyis sehogy – fogalmaz Geszvein Erika pszichológus a kollégáját, Rick Hansont idézve. – Az ősember túlélését ugyanis az biztosította, ha rögtön felfigyelt minden lehetséges veszélyhelyzetre. Az idők közben megváltoztak, de még mindig ezzel az ősemberi aggyal és attitűddel élünk, és természetesnek vesszük mindazt, ami az életünkben jó. Rossz élményeink viszont beleégnek a tudatunkba, és később is ezeket emlegetjük, a jókat viszont nem idézzük fel. Holott ezek egyáltalán nem maguktól értetődő dolgok, rengeteget kellett tennünk értük, de ezt valamiért elfelejtjük.