Závada Péter annak idején rapperként bukkant fel. Az Akkezdet Phiai nevű duó nagy hatást gyakorolt a később érkező magyar hiphopzenekarokra. Ám mire ezek megérkeztek, a diplomahalmozó Závada már ki is szállt a buliból. Ma ő az egyik legfontosabb kortárs költőnk. Nemrég jelent meg új verseskötete Gondoskodás címmel.

– Amikor ránéztem ma a hírekre, azt láttam, hogy nyolcvanéves Bob Dylan. Ő az a legendás dalszerző-énekes, aki irodalmi Nobel-díjat is kapott. Nála igazán nagy az átjárás a popzene és az irodalmi szövegek között. A világért sem szeretnélek Bob Dylanhez hasonlítani, de te is mindkettőt műveled – és ez ritkaság.

– Noha Bob Dylan versei több ízben szerepeltek költészeti antológiákban, tudtommal nem definiálja magát hagyományos értelemben vett költőként, és az irodalomtörténészek is elsősorban énekes-dalszerzőként tartják számon. Az ő esetében arról van tehát szó, hogy a Svéd Királyi Tudományos Akadémia a Nobel-díj odaítélése kapcsán kitágította az irodalom fogalmát, és úgy döntött, hogy a hangzó irodalmat is belefoglalja. Ez nekem egyébként elég szimpatikus. Szerintem Bob Dylan nem számított erre, és valószínűleg nem is igazán érdekelte a dolog.

– Amikor több mint húsz éve az Akkezdet Phiai duóban rappeltetek, hogyan gondoltál a dalaidra? Versként vagy dalszövegként?

– Egyértelműen dalszövegként tekintettünk a rapre, hiszen zenére íródott azzal a céllal, hogy előadjuk. Ez a két kritérium, mármint hogy zenére és előadásra készül egy szöveg, egyértelműen megkülönbözteti a mai értelemben vett, néma olvasásra szánt verstől. Ezt most is így gondolom.

– Amikor belecsaptál a zenekarosdiba, mi vonzott benne? A rock and roll életforma? Az önkifejezés?

– Biztosan vonzott a rock and roll is. De az ismertség és a szereplés önmagában már sokkal kevésbé – sőt, ezek később el is rettentettek. Leginkább talán a munka érdekelt. Hogy hogyan lehet egy projekttel koncentráltan foglalkozni, valamiben igazán hinni. Középiskolásként kell egy közös ügy, és egy kamasz életében a zenekar-alapítás is egy ilyen öndefiníciós kísérlet. De a fellépések gyakran ijesztőek voltak. Sokáig például csukott szemmel rappeltem, nem voltam hajlandó tudomást venni a közönségről. Ez később se javult sokat, szóval én nem a színpadon találtam meg önmagam, hanem a szövegekkel való bíbelődésben.