Engedi-e a világ, hogy pihenjünk? És mi megengedjük magunknak? Ha megengedjük, tudunk még mit kezdeni magunkkal?

Pár évvel ezelőtt rábeszéltem a férjemet, hogy a szokásosnál hosszabb időre menjünk nyaralni, azért, hogy ki tudjam magam pihenni. Nos, a tíznapos horvátországi nyaralás minden napján „a biztonság kedvéért” ránéztem a munkahelyi e-mailjeimre, lecseréltem az autó biztosítását, és elkezdtem szervezni a lakásfelújítást. Éjszakánként álmatlanul forgolódtam. Hazatérés után úgy éreztem magam, mint akit megrágtak és kiköptek. Másnap pedig visszamentem az irodába. Elszomorított a gondolat: már akkor sem tudok pihenni, amikor megtehetném? És persze olyanok is vannak, sokan, akiknek azért nincs nyugodalmuk, mert nem engedhetik meg maguknak, hogy ne dolgozzanak sokat a napi betevőért vagy azért, hogy elvihessék a családjukat nyaralni. De ez nincs rendben. Valahol mintha félresiklott volna a pihenés. Be tudjuk-e újra illeszteni az életünkbe, meg tudjuk újra tanulni?

Dologidő, szent idő

– Meggyőződésem, hogy a kisiklás ott kezdődött, amikor elkezdtük másképp megélni az időt – mondja Sándor Ildikó néprajzkutató. – Régen a perc „nem létezett”! A negyedóra – a fertály – volt a legkisebb alapegység, amit a templom harangja jelzett: a negyedórákat csendítéssel, az egész órákat kondítással. Ma már nosztalgiával gondolunk bele, mennyivel inkább emberléptékű időtartás volt ez, mint ahogyan ma strukturáljuk az időt: ma minden másodperc számít, tevékenységünk szinte minden pillanatban látható, mérhető, számonkérhető.

Helyet kapott-e egyáltalán a szabadidő, a pihenés egykor a parasztember életében? Igen, de nem úgy, mint ma. Mint szakértőnk meséli, a régiek életének egyik részét a dologidő, a profanitás ideje, a munka és a hétköznapi dolgok ideje töltötte ki; a másikat pedig a szent idő. Ez a rendszer az évet, a hetet és a napot is tagolta, bár különbözőképpen. Ha az egész évet nézzük, a munka-pihenés nem egyenletesen oszlott el – de kiszámíthatóan. A húsvét előtti időszaktól Szent Mihály napjáig (szeptember végéig) a földműves munkáké – a szántásé, vetésé, aratásé – volt a főszerep. Az emberek akár napi tíz-tizenkét órát is dolgoztak, azon túl szinte csak az evés meg az alvás fért bele az életükbe. Szent András napjától hamvazószerdáig azonban – amikor kis túlzással csak a jószágok etetése jelentett munkát – a megpihenés, a szórakozás állt a középpontban. Igen, a kikapcsolódás egyben a társas kapcsolódást is jelentette: ez volt a közösségben való feloldódás, a tánc, zene, mulatság, ünnep ideje. Ami a hetet illeti, egyszerű beosztás érvényesült: hétfőtől szombatig tartott a dologidő, a vasárnap pedig szent időnek számított.