Elmegyünk egymás mellett az utcán, csak arcokat látunk az emberekből, vagy azokat sem. Körvonalakat. Vagy azokat sem. Pedig minden arc, minden körvonal mögött egy egészen egyedi élet, történet van. Ha közel megyünk, csak akkor látjuk, mennyi hasonlóság van a különbözőségeinkben. Sétálok az utcán, és találomra ráközelítek egy arca. Egy világra.

Dózsa György úton, Budapest. Breznyiczky Gáborné Gabriella 57 éves fodrász, két kutya gazdája, egy új szív tulajdonosa.

Platinaszőke haj, pontos smink, gyors járás, három kiskutya. Amikor megállítom, egy pillanatra lepődik csak meg, aztán már mondja is, hány perce van a hirtelen beszélgetésre. Leülünk, leülteti a kutyákat maga mellé. Nyugtatja mindet egyenként és név szerint. Kókusz, Bonita, Spiky.

– Szóval arra vagy kíváncsi, ki vagyok én? – kérdezi, és egyenesen a szemembe néz, vidáman, várakozóan és egyértelműen. – Szívtranszplantált vagyok.

Úgy rakja a pontot a mondat végére, mintha nem is kellene többet mondani. Aztán mégis. – Három éve kaptam új szívet. A régi tönkrement.

Miben…?

Senki sem tudja. Egyszer csak jött a semmiből egy szívelégtelenség. Sosem volt senkinek hasonló baja a családban, és én is egészséges voltam mindig, mint a makk. Orvosnál sem jártam soha. Egyik pillanatról a másikra semmit sem tudtam megcsinálni, amit addig nevetve. Nem bírtam felmenni a lépcsőn. Nem tudtam elmosni egy tányért… Mert ha a szív nem működik, semmi sem működik. Nem baj, a mellkasomba építettek egy defibrillátort, és én dolgoztam, éltem, nevettem tovább. Fodrász vagyok. Imádom a munkám, sosem hagytam volna abba. Aztán ha épp meg kívánt állni a szívem menet közben, a gép szépen kiütött.

Az hogyan történik?