Kisgyerekkorom egyetlen kulturális eseménye egy mozis délután volt. Együtt éltük át, a család, és én már akkor, a megtörténése pillanatában is tudtam, hogy kivételesen boldog vagyok. Nem is akartam hazaérni, féltem, hogy nem lesz ilyen máskor. Mi lett volna, ha tudom, hogy tényleg nem, és a Sivatagi show című, akkoriban slágernek számító filmet nem követi majd több közös lelki élmény. És a sokat ígérgetett éttermi vacsoráért is többet hisztiztem volna, ha tudom, hogy így lemaradunk róla, és egyszer sem sikerül eljutunk. A napok gazdagnak és végtelennek álcázzák magukat, „lesz még szőlő, lágy kenyér”, mondta gyakran apám, ezért én sosem mondom ezt a lányomnak, mert a napok csalfák, mindig csak egy van belőlük, és amit meg lehet, meg kell csinálni, különösen, ha karantén jármából szabadul a család.