Jézus Lukács evangéliumában beszél a szeretet parancsáról. Azt kéri, ellenségeink felé is szeretettel forduljunk, tegyünk jót azokkal is, akik gyűlölnek bennünket. Mert az az ember nem érdemel különleges köszönetet, aki csak azt szereti, aki őt is szereti. „Úgy bánjatok másokkal, ahogyan ti is szeretnétek, hogy bánjanak veletek!” – kéri. A mondatot könnyű úgy értelmezni, hogy pont ugyanazt kell adni másoknak, mint amit mi várunk tőlük. De nem ilyen egyszerű.

Nagy kérdés, hogy akkor, amikor adakozunk, és valami jót próbálunk tenni a másikkal, azt adjuk-e, amire neki szüksége van. Vajon, amikor levetett ruháinkat adjuk egy hajléktalannak, vagy egy szűkölködő családnak, akkor tényleg levetett ruháinkra van-e igényük? Amikor azt hisszük, hogy a gyerekeinknek az a jó, ha minden egyes pillanatban figyelünk rájuk, mert ránk kulcsos, csámborgó gyerekként sohasem ügyeltek, akkor jót teszünk-e nekik? Vagyis úgy bánunk velük, ahogy mi szerettük volna, hogy bánjanak velünk.

– Jézus Lukács evangéliumában arról beszél, hogy forduljunk szeretettel a másik felé, de ez inkább arról szól, hogy vedd figyelembe a másik mély emberségét ugyanúgy, ahogy magadat is szenvedő emberi lénynek látod. Még akkor is, ha az a másik történetesen az ellenséged – magyarázza Schell Gergely pszichológus, család- és párterapeuta. – A mély emberség viszont nem automatizmusokat, hanem tudatos válaszokat igényel. Jellegzetes példa erre, hogy ha ajándékot adunk valakinek, akkor képesek leszünk-e a másik igényeit előtérbe helyezni, vagy úgy ajándékozunk, ahogy az számunkra a legegyértelműbb.