Mindenkinek hallania, látnia kéne Lakatosné Jutkát, pedig egész életében szinte senki nem látta, senki nem hallotta. Bölcsebb, erősebb sok olyan embernél, aki folyton látszik és beszél. Szalai Kriszta színésznő színdarabot írt az életéből. Harminchárom éven át élt hajléktalanként – mostanáig. Mert most beköltözött egy kicsi, virágos lakásba…

Az a legmegdöbbentőbb, ahogy végigmondja egy szuszra. Egy olyan életet, aminek minden egyes apró állomásánál meg kellene állnia levegőért az embernek. Ő nem állhatott meg, mert nem volt választása. Egészen eddig. Ül a kanapén, nézem, milyen szép az arca. Milyen szabályos. Szép kislány lehetett, aztán szép nő. Végigmutatja a virágokat az ablakban, megigazítja a kis csipketerítőt az asztalon, nagy levegőt vesz, és nekikezd. Nyugodtan beszél, már-már tárgyilagosan. Azt mondja, ez új. Régen csak kiabálni tudott, a dühtől, a fájdalomtól.

– Anyám pedagógus volt, apám főkönyvelő. Hároméves voltam, amikor elváltak. Úgy döntöttek, az új kapcsolataikban egy gyerek csak akadály, így hát anyám egy reggel elvitt az óvodába, mint rendesen, de délután nem ő jött értem, hanem egy gyámhatósági hölgy meg két rendőr. Felvittek egy második kerületi intézetbe, ott átadtak egy nevelőnőnek, mint egy csomagot. Nem értettem… Miért nem haza vittek? Miért nem jött értem az anyukám? De ő nem jött, soha többé. Akkor újra elkezdtem rendszeresen bepisilni. Az intézetben ököljog uralkodott, azaz a nagyobbak bántották a kisebbeket, az egészségesek a betegeket. Engem azért vertek rendszeresen, mert bepisiltem. Kilencévesen szöktem meg először az intézetből, az otthonbéli egyenruhámban, mert másom nem volt. Egy perc alatt kellett megtanulnom, hogy pénz nélkül, megjelölt ruhában hogyan tudok elrejtőzni a hatóságok elől. Ha akkor valaki azt mondja nekem, hogy a jövőmet tanulom, kinevetem… A kukákból szedtem ki az üvegeket, hogy visszaváltsam, és enni tudjak. Onnantól szöktem, amikor csak tudtam. Volt, hogy három nap alatt buktam meg, volt, hogy másfél hónap alatt. Aztán egyszer, úgy tízévesen, az egyik szökés alkalmával vettem a bátorságot, és elmentem anyámhoz, akit hároméves korom óta nem láttam. Tudtam, melyik iskolában tanít. A pedagógusok néztek rám értetlenül: a kolléganő nekik azt mondta, neki nincsen egy szál gyereke sem. Odahívták anyámat. Odafordult felém, aztán azt mondta: ha azért jöttél, hogy lealjasíts, nem fog sikerülni. Soha többé nem kellesz.

„De nem így lett…”

– Az intézetben a társaimtól féltem, az utcán a rendőröktől. Mire tizenkét éves lettem, nagyon belefáradtam ebbe az állandó menekülésbe. Folyton büdös voltam, koszos voltam, bokor alatt aludtam, eláztam. Télen a hó esett rám, megfagyott rajtam a ruha. Lila volt mindenem, a körmöm hegyéig. Akkor írtam a Budapesti Rendőr-főkapitányságnak, hogy keressék meg az apám – akit szintén hároméves korom óta nem láttam -, mert intézeti gyerek vagyok, ahonnan rendszeresem szököm, mert bántanak a társaim, és szeretnék családba kerülni. Pár hónap múlva megjelent az apám az intézetben, és azt állította, ő főmérnök, és szeret engem. Onnantól kezdve az ő lakására szöktem. Nem volt persze főmérnök, hanem kazánfűtő-segédmunkás volt, és alkoholista, de úgy voltam vele, hogy tető van a fejem felett, a rendőrök egyelőre nem találnak rám, és apám talán ad nekem egy tányér ételt. Tizennégy éves voltam, amikor egyszer, amikor megint nála bújtam el, a szokottnál is részegebb volt. Betessékelt a szobába, bezárta az ajtót, nagyon megvert, aztán megerőszakolt. Akkor mentem vissza életemben először önként az intézetbe. Soha többé nem szöktem el. Megtörtént a feljelentés, apámat letartóztatták. A bíróságon ott volt anyám is. Amikor kijöttünk a tárgyalóteremből, leköpött, és azt mondta, apád kurvája vagy, megtagadlak, soha többé nem akarlak látni.

– Eszem az volt, közgazdasági technikumba jártam. Akkor, tizenhét évesen megismerkedtem egy katonasráccal, aki azt mondta, kivisz az intézetből, és feleségül vesz. Semmit sem akartam jobban. Végigjárta az anyjával a hivatalos utat, hogy a nagykorúságom előtt kihozhasson. Boldog voltam, először az életben. Hogy családba kerülök, hogy végre szeretni fognak, hogy majd szülök egy gyereket, és mindent megadok neki, amit én nem kaptam meg. De nem így lett. A férjem egy százhúsz kilós alkoholista volt, aki előszeretettel ütött, vágott, úgy, hogy énrajtam nincsen olyan csont, amit ne tört volna el. Öt gyereket rugdosott ki a hasamból. Öt kicsi fiút temettem el. Látleletet nem mertem felvetetni, mert utána haza kellett volna mennem. A hajléktalanságot akkoriban még nem ismerték, az utcán nem csavaroghattam, mert közveszélyes munkakerülés címén azonnal bevittek volna a rendőrök. Nem volt hova mennem, így hát maradtam. Tizenhét évig. Végül a kolléganőim menekítettek ki otthonról, és néhány várossal arrébb kerestek nekem albérletet meg új munkahelyet.

Csökkenti a fájdalmat

– Ott ismerkedtem meg a mostani férjemmel. Rengeteget dolgoztunk, éjjelente tizenkétóráztunk a gyertyagyárban, hétvégente telefonfülkéket takarítottunk. Aztán privatizálták a gyárat, összevonták a telephelyeket. Nem volt fizetés, nem tudtuk az albérletet fizetni, a főbérlő kijelentett minket a lakcímről.

Na, onnantól kezdve lettem hajléktalan.

Magyarországon, ha nincs lakcímed, véged van. Onnantól te nem vagy ember. Felmentünk Budapestre, hátha ott könnyebb. A Moszkva téri „emberpiacon” kaptunk is munkát, feketén, persze. Építőipari robot, kevertem a betont, talicskáztam a férfiakkal együtt. Szerettem… Az éppen épülő házak pincéiben aludhattunk.

Akkoriban megint úgy elfogott a hiányérzet anyukám iránt. Húsz évvel azelőtt láttam utoljára, ott, a bíróságon. Tudtam, hol lakik, sokszor jártam el az előtt a ház előtt, de becsöngetni nem mertem sosem. Csak anyák napjára loptam néhány szál orgonát a szemben lévő kertből. Letettem a lépcsőre, és elszaladtam.

A vállalkozó, akinél betonoztunk, eltűnt, mi meg próbáltunk munkát találni mindenhogyan, de koszos, büdös senkik voltunk csak, akiken jobb esetben átnéztek, rosszabban megrugdostak. Ha akadt valami rossz alkalmi munka, örültünk, mint majom a farkának. Sokszor olyan éhesek voltunk már, hogy a földből kapartuk ki a nyers krumplit. Azt ettük. Aztán olvastuk valahol, hogy Sopronban vesét vennének kétszázötvenezer forintért. Akkor is mentünk, gondolkodás nélkül, de abból sem lett semmi, csak az ígéret. Akkoriban kunyhókat építettünk a város szélén, az erdőben. Sátrakat. De azokat mindig vagy lerombolták, vagy felgyújtották. Hogy miért? Csak. Aztán, a negyedik sátor után egy kedves rendőr segített nekünk, hogy felépíthessünk magunknak egy igazi kis kunyhót. Ez a kunyhó 23 éve áll ott, a férjem még most is ott lakik a kutyákkal. Én közben végig dolgoztam. Kertészkedtünk, és én takarítottam, házaknál. Nagyon elégedettek voltak velem, az első hely után már adták körbe a nevem.

Aztán két rendőr megvert engem és a férjemet az utcán. A férjemet azért, mert cigány, engem meg azért, mert a felesége voltam, és hajléktalan. Akkor irányított engem a szociális munkásom a hajléktalan emberek jogvédő szervezetéhez, az A Város Mindenkiéhez. Négy évig ment az ügyészségen az ügy, aztán elévült. De a rendőröket legalább leszerelésre kötelezték. Mondták is sokan, hogy tegyem össze a két kezem, mert hajléktalan ilyesmit még nem ért el sosem. Mert egy hajléktalannal azt csinálnak, amit akarnak. Rád uszítják a kutyát, elmondanak mindennek, berúgnak az árokba. Persze vannak olyan hajléktalanok is, akikkel valóban nehéz. Mert ha belecsúszol, sőt -zuhansz ebbe az élethelyzetbe, ha nincs egy segítő kéz, ami utánad nyúljon, akkor egyszerűen feladod, akkor már csak egyetlen emberi ösztönöd pislákol: csökkenteni a fájdalmat. Mi is voltunk alkoholisták a férjemmel. Négykézláb csúsztunk-másztunk, mint az állatok. De akkor azt mondták nekem A Város Mindenkié aktivistái, hogy Jutka, nem baj, ha iszol, nem vagy ezzel egyedül. De mi segítünk, ha engeded. És én engedtem…

Meleg falak

– Azóta vagyok az AVM aktivistája. Voltam munkacsoport-koordinátor, nyilatkoztam számtalanszor a médiában, tüntettem és tüntetést szerveztem, akadályoztunk meg jogtalan kilakoltatásokat. Takarítok a Tranzit Alapítványnál, a Menhely Alapítványnál meg egyéb helyeken. Az EKH (Első Kézből a Hajléktalanságról) program keretén belül meg a Budapesti Európai Ifjúsági Központtal iskolákba, munkahelyekre járunk, és a hajléktalanságról mesélünk, szituációs játékokat játszunk. Hogy értsék, hogy is van ez. És lányok jönnek oda hozzám, hogy őket is bántják. Hogy nem mernek szólni, hogy félnek… Egy szó, mint száz, ha úgy vesszük, van vagy négy munkahelyem.

– Most március 8-án a férjem megvert, 11-én eljöttem a kunyhóból. Azt mondtam, 67 éves vagyok, nem akarok félni, menekülni többé. Abból elég volt, nem bírom tovább. Egy szociális lakásügynökség, az Utcáról Lakásba Egyesület segített, ők szerezték nekem ezt a kis albérletet. De egyedül nem menne, nem is mertem volna belevágni, ha nincs három csodálatos ember, aki segít. száznégyezer forint a havi összes bevételem. Most még jó, most még tudok dolgozni. De amikor csak a huszonnyolcezer-ötszáz, az öregségi nyugdíj marad, mi lesz? Mi…? Félek ettől, hogyne félnék. Aki ismer, tudja, hogy végigdolgoztam az életem, csakhogy huszonnyolc évig feketén. Mert ugye azt mindenki szerette, hogy dolgozom neki, csak ne kelljen bejelenteni. Nyugdíjam nincsen. Én a haláltól önmagában nem félek. De láttam hajléktalan embert az utcán meghalni, és annál nincsen borzalmasabb… Dühös vagyok, igen. Dühös az egész világra, dühös Magyarországra azért, amit én itt gyerekkorom óta kaptam. De amióta segítő csoportokhoz, társaságokhoz tartozom, megtanultam kezelni ezt a dühöt. Együtt élni vele. De felejteni… Nem tudok.

Feláll.

– De hol is tartottunk…? A virágoknál, ugye? Bele vagyok bolondulva a virágokba. Egyenként, lassacskán, de telerakom virágokkal ezt a kis lakást. Amikor először beléptem ide, nem éreztem sok mindent. Úgy voltam vele, hogy szép, szép, de harminc évet a hátam mögé rakni sem könnyű, bárhogy volt is. Üres voltam, mint egy kiszáradt kút. Aztán jöttek sorban az ismerősök, a barátok, mindenki hozott ezt-ezt, egy kis vázát, egy kis terítőt, és főleg: jó szavakat. És átmelegítették nekem ezeket a falakat. Most kezdem elhinni, hogy ez igaz. Egy igazi lakás, egy igazi házban… Víz, villany, fürdő. De legfőképp csend. Nyugalom. Biztonság… Hát ennyi kell az élethez. Ennyi kellett volna csak nekem is. Hatvanhat éven át vágyakoztam erre. Hatvanhat év!

Körbenéz. Elmosolyodik.

– Szeretnék majd ide egy olyan kis hosszúkás szőnyeget. Meg új terítőket, hogy ne olyan összevissza csiricsáré legyen, hanem igazi garnitúra… Apránként, de meglesz minden. Ugye?

Fotó: Szász Marcell