Egyszer egy kislány, a történet szempontjából lényegtelen, hogy ki, odajött hozzám, és azt mondta, nagyon tetszik neki egy fiú, mit gondolok, megmondja-e neki, vagy se. Kerek perec azt mondtam neki, hogy ne.
Még mielőtt bárki rám fogná, hogy mennyire maradi vagyok, és csak a sztereotip férfi- és női szerepek mentén vagyok képes gondolkodni, hadd mondjam el, mi is futott át az agyamon. Azzal, hogy egy lány odaáll egy fiú elé, és elmondja, hogy tetszik neki, rendkívül kiszolgáltatott helyzetbe hozza magát. Fejben biztosan lejátszotta már a jelenetet, ami nyilván úgy végződött, hogy a srác azt felelte, milyen jó, hogy mondja, hiszen ő is így érez, és utána boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Hogy a dolog azonban nem ennyire egyértelmű, az a kislány előtt is világos – hiszen ezért kérdezett meg engem. Mert mi van akkor, ha a fiú nem viszonozza az érzelmeit, mi van, ha elutasításban részesül? Sőt, mi van, ha még nevetségessé is teszik az érzelmei miatt? Mi lesz vele akkor? Megsemmisül? Összeomlik? Meggyűlöli a fiúkat, önmagát, a világot?