Vámos Miklós kérdése:

Kedves Szabolcs, te vagy az az ifjabb írókolléga, aki ugyanazzal a hátránnyal indultál neki a kamaszéletnek, mint én: erős dadogással. Én valahogyan leküzdöttem (többé-kevésbé), te máig is küzdesz a beszéddel. Nálad hogyan kezdődött? Mit tettél – teszel – ellene? Hogyan veszed tudomásul, hogy ez tulajdonképpen ugyanolyan másság, mintha az ember színes bőrű vagy meleg volna? (Vagy nem?)

Benedek Szabolcs válasza:

Kedves Miklós,

másság, de úgy, hogy minden bizonnyal akkor is hátrányt jelentene, ha egyszer csak beköszöntene az a világ, amelynek egyetlen pontján sem járna megkülönböztetéssel az, ha valaki színes bőrű, vagy meleg, vagy bármilyen kisebbséghez tartozik. Reménykedjünk benne, és küzdjünk azért, hogy ez a világ eljöjjön, inkább előbb, mint utóbb – voltak pillanatok az emberiség történelmében, amikor azt gondoltuk, közel állunk hozzá, aztán olyasmik történtek, amelyek azt jelezték, hogy sajnos mégse. Mindenesetre, ha egyszer remélhetőleg eljutunk a másság teljes elfogadásáig, a dadogás föltehetően akkor is nehézséget fog jelenteni az elszenvedőjének. Különösen úgy, hogy a világ egyre inkább a kommunikációról szól, és nagy jelentősége van annak, hogy az ember miként bírja úgymond eladni magát, hogyan tud megnyilvánulni. Ebben egy dadogó eleve hátránnyal indul. A kulcs az, hogy mennyire képes ezt kezelni, legelőször is pedig elfogadni, és ennek tudomásul vételével pozicionálni magát az emberi közösségekbe, meg úgy általában az életbe.