Már kisgyerekként is csodáltam és őszintén szólva irigyeltem is, ha valaki szerelmes volt a „nyunyókájába”. Anélkül nem tudott megnyugodni, nem szállt szemére az álom. Hiszen a kiskedvenc az első ösztönös választás. Én anyám bolgár mesekönyvéhez kötődtem erősen, ami azért nem volt „szerelem”, még ha nagy becsben is tartom azóta is, és azt remélem, a nagymama öreg könyve elbűvöli majd az unokát is.

Aki viszont fülig szerelmes. Két hű plüsstársa is van, nélkülük bedugul az élet. Másfél évig Csacsi volt az igazi, de néhány hónapja Barika észrevétlenül fontosabb lett. Hanna rendre az ő fülét bögyörgeti elalvás előtt, sőt, Barikát el is keresztelte, Bebebe a becsületes neve. A mindentudó mamablogok és a még náluk is tájékozottabb játszótéri anyukák bölcsessége, hogy a kedvencből addig kell tartalékot beszerezni, amíg kapni lehet, és amíg el nem kallódik. Csacsiból van is két (!) pót. De a feleségemet minden mosási csere után lelkiismeret-furdalás gyötörte. Hanna gyanakodva méregette a fess Csacsit, hogy mi lelte szegényt, honnan az idegen szaga, és hogyan kefélte ilyen csinosra magát. Lehet, hogy végül ezért is esett ki szegény a pikszisből.