Már a kikötőben megpillantottam azt a nőt, mert olyan egyedül és elveszetten álldogált a beszállásra várakozó tömegben, akárcsak én, holott körülöttünk úgy pezsgett az élet, olyan forró bőséggel, élveteg áradással és hangos zajlással, ahogyan a nagybetűs Élet csak a Mediterráneumban képes pezsegni és csak nyáron. Abban az évben azért utaztam Franciaországba, hogy ott ünnepeljem meg a negyvenedik születésnapomat, s ennek alkalmából egy hajós körutazással leptem meg magamat. Már régi vágyam volt egy Marseille–Nápoly–Genova körút, és íme, beteljesült az álom: ott álltam a kikötőben, arra vártam, hogy felszálljak a L’Île mystérieuse nevű turistahajóra, s elutazzam vele a negyvenes éveimbe – de közben csak azt a nőt bámultam. Szénfekete szeme, dús, hullámos, fekete haja és az egyenes vonalú, gyönyörű orra a próféták népét idézte föl bennem, s ez még vonzóbbá tette.

Tíz nap állt előttem, de ezt már az első naptól kezdve többes számba tettem: tíz nap állt előttünk. A nő ugyanis valóban egyedül volt, nem várt rá senki, és ő sem várt senkire. A vacsoránál is őt kerestem a szememmel, meg is találtam, de rám se nézett. Pontosabban nemcsak rám nem nézett, hanem senki másra sem. Tünékeny arckifejezéssel ült, és egyedül evett, kimért mozdulatokkal. Este fölmentem a fedélzetre, mert biztos voltam benne, hogy ott lesz, és a csillagokat nézi majd – de nem volt ott. Van még kilenc napunk, gondoltam, és sokáig bámultam az eget.