1953. július 16., a mexikói határnál. Charlotte, végső kétségbeesésében, kijátszva a kaliforniai háza előtt strázsáló rendőrt, megszökteti Samet, hogy ne vehessék el tőle a gyereket, akit már kilenc éve a sajátjaként szeret. Bárcsak gond nélkül átjutnának a határon…

Charlotte

Mire a határra érünk, már majdnem éjfél van. Sam szinte végig aludt, most is lebukik a feje, méghozzá olyan szögben, hogy ránézni is fáj. Amikor odanyúlok, hogy megigazítsam, motyog valamit álmában. Csodaszép az én kisfiam, elgyönyörködöm a kunkori, selymes, fekete pilláiban, az egyenes szálú, sötét hajában, a bársonyosan sima, olajbarna bőrében. Az emberek sokszor megjegyzik, hogy mennyire hasonlít rám. Mintha a cseperedő teste figyelt volna engem, és hozzám igazította volna magát… Jean-Lucre viszont nemigen hasonlít külsőleg, csak a nevetése, meg a csálé mosolya emlékeztet rá.

Nagyon könnyű volt szeretni őt. Miközben átkeltünk vele a Pireneusokon, úgy a szívemhez nőtt, mintha a saját gyermekem lenne. Ahogy rám tapadt a jó meleg teste, és olykor fölemelte a fejét, hogy szemügyre vegyen… Néha szándékosan előrehajoltam, hogy úgy érezze, mindjárt elesünk, mert olyankor kinyújtotta apró ujjacskáit, és jó erősen belém csimpaszkodott. Szüksége volt rám, és én magától értetődő, természetes módon kielégítettem ezt az igényét. Egyáltalán nem esett nehezemre.

Miért nem tudnak békén hagyni minket? Hogy építhetnénk békés jövőt, ha folyton visszarángatnak minket a múltba? Elszorul a torkom a gondolatra, hogy Sam szenvedni fog. Ha az embernek néznie kell, ahogy a gyermeke szenved, az a saját kínjainál is gyötrelmesebb. Bármit megteszek, hogy megóvjam Samet. Bármit!

Feltorlódott a kocsisor. Amikor közelebb érünk, látom, hogy ellenőrzik az útleveleket. Leküzdöm a késztetést, hogy megforduljak, és elhajtsak arra, amerről jöttünk. Add, Uram, hogy ne legyen baj! – suttogom magamban.

Összerezzenek a hangos koppintásra.