Amikor az élet értelme egyetlen vággyá szűkül, hogy anyává válhassunk, és ez nem teljesül, az elviselhetetlen, és ezt az elviselhetetlenséget szinte csak az érti, aki maga is ugyanezen megy keresztül. Ezt a sorstársi kört teremti meg a Vörös Fonal csoport.

Fájdalom, kontrollvesztés, elmagányosodás, düh, kétségbeesés, kilátástalanság: általában ezek az érzések uralják egy évek óta babára vágyó nő lelkét, és ilyenkor a lehető legjobb szándékból kimondott, okosnak hitt jótanács is úgy hat, mint tollpihe érintése az égett bőrön. Többek között azzal a tanulsággal tettem le Varga Katalin A babád útja hozzád című könyvét, hogy ilyen helyzetben kívülállóként talán a legjobb csupán együtt érezni és semmit sem mondani. Legfeljebb ezt: „Mire van szükséged?”

A könyv persze ennél sokkal többről szól: harminc élettörténetet tartalmaz a nehezített gyermekáldásról. Harminc sors, harminc batyu, harminc út. Miközben megismerjük ezeknek a nőknek a küzdelmét, az is kirajzolódik, milyen sokat jelent egy női sortársi közösség tagjának lenni. A szerzők nagy része ugyanis a Katka által alapított Vörös Fonal csoportból került ki.

„Nem vagytok egyedül!”

Katka maga is lombikos anyuka. A külkereskedelmi főiskola elvégzése után nyelviskolát nyitott, amit nagyon szeretett, de idővel más irányba fordult az érdeklődése. Már csak azért is, mert bár a saját lelki folyamataira még akkor sem fordított túl sok figyelmet, amikor évekig nem érkezett meg a várva várt baba, kicsit később a kislánya tett róla, hogy magába kelljen néznie. Két- és négyéves kora között ugyanis a kicsi olyan pszichoszomatikus tüneteket mutatott, amelyekről Katka úgy érezte, hogy neki, róla (is) szólnak. Hosszú önismereti munka kezdődött akkor, aminek során sok mindennel szembenézett: például az anyává válással kapcsolatos félelmeivel, a szabadságvágyával vagy párkapcsolati kérdésekkel.