Óvatos vagyok. Nem kezdek hallelujázni. Pedig legszívesebben ezt tenném. Teli torokból suttognám: Dőljenek hátra, és nézzék meg a világ legjóságosabb nevetős-sírós filmjét! Ami talán mese, talán szatíra, vágynak biztos, hogy vágy. Utána mesélek a Mesterről is. Akit rajongva szeretek.

Igen, ha hátradőltek, mesére készüljenek. Száznegyven perc hétköznapi, mesebeli csodára. Ami nem mellesleg az olasz film 1951-ben készült, iskolát teremtő, kivételes darabja. A sajátos szimbólumok mögött egy „gyermekien egyszerű, költői szárnyalású modern legendát” látnak. Nézzék, és ne csodálkozzanak, ne hitetlenkedjenek semmin!

Mit köszönget? Nem is ismer!

Városszéli kertjében a káposzták között síró csecsemőt talál a jóságos Lolotta néni. Bepólyálja, felneveli, Totònak kereszteli. Ha kifut a tej, nem haragszik, a konyha kövén folyó fehér tejpatakra falut épít a kisfiúval, megtanítja az egyszeregyre, és egy nap meghal.

(Most, hogy rég láttam, és így néztem meg sokadszorra a filmet, tűnt fel sok rejtjeles pillanat, amit eddig nem vettem észre, vagy elfelejtettem. A kis Totò egymaga kíséri az egyszerű halottaskocsit, ami előtt megáll a villamos, leveszi a sapkáját két bicikliző férfi, a lármás reklámcsapat elhallgat, majd ahogy elhaladnak, rázendítenek megint. De mindez nem hangsúlyos, csak éppen hogy van, mutatván egy világot, ami sivár, szegény, de nem részvétlen.)

A kisfiút látjuk bemenni az árvaházba, ahonnan tizennyolc éves korában, kezében egy öreg, kopott táskával, benne Lolotta mama sáljával és fényképével, kilép. Derűs arccal, tettvággyal tele, ki, az Életbe. A külváros kietlen grundján hangos és mosolygós Jó napot!-tal köszönt minden álmos, elgyötört vagy éppen magába mélyedt szembejövőt. Van, aki visszaköszön, más rádörren: Ismer engem? Nem! Hát akkor mit köszönget!