Vannak művészek, akik elérhetők. Nekik a közönségük számára is van mondanivalójuk, hol a művészet nyelvén, hol élő szóban. Ők azok, akiket a celebség szele valahogy elkerült. Dés László Kossuth-, Liszt- és Príma Primissima díjas szaxofonművész, jazz-zenész, zeneszerző közéjük tartozik.
Vasárnap van. Nem sajnálja a pihenőnapját?
Számomra mindegy, milyen nap van, ha feladat, munka, beszélgetés adódik, csinálom. Soha életemben nem volt munkahelyem, gyakran fogalmam sincs, milyen napot írunk. Néha csodálkozom: jé, ünnep van! Szóval kicsit lebegek, és ez nagyon jó.
Kívánom, legyen így, de inkább a kedvenc dalom címe ugrik be: Legyen úgy…
Szereti? Hogy ez a dal siker, az csoda! Soha nem játsszák a rádiók, hiszen olyan zenei nyelven szólal meg, ami nem nevezhető éppen mai hangzásúnak. Filmzene, hosszú története van, nem untatom vele. Talán annyit érdemes tudni, hogy ’56-os betiltott dalként szerepelt egy filmben, amiben az ősz hangsúlyos, és mint minden jó dalszöveg, több dologról szól, például a szerelemről, vagyis igazából érthető így is, meg úgy is. A filmben én adom elő, hátrafésült hajjal, bajusszal, senki nem ismer meg.
A dal szövegében – amit Nemes István írt –, az áll, hogy csak egy percig tart a sötét. Elhiszi ezt néha?
Nem hiszem így, de reménykedem. Érdekes… Esterházy Péternek is ez volt a kedvence. Ő azt idézte ironikusan: Lesz talán, igazán, még egy fényes, könnyű élet. És ezen mindig elmélázott: Lacikám, fényes, könnyű élet… Megfogta a dolog, benne van a Hasnyálmirigynaplóban. A dalokon mosolygunk, közben a szavaik beleégnek a szívünkbe, lelkünkbe.
Rágyújtott. Az egyik fő munkaeszköze a tüdeje. Ismeri a kapacitását?
Fogalmam sincs, hány literes, sose kérdezték. Igaz, egyszer mérték, de nem emlékszem. Jó. Egy koncertet végig tudok szaxofonozni.
Olyan hosszú ideig képes fújni, hogy a közönség közben háromszor vesz levegőt.
Szerencsém van, egyelőre bírom. Higgye el, ugyanúgy élek, mint negyven éve. A járványtól persze tartottam. Oltattam, óvatos voltam, de ez nem jelenti azt, hogy bezárkóztam.
Túléltük, de kiesett egy színházi évad. A Pál utcai fiúkra éhes a közönség. Ön ki lenne szívesen a fiúk közül?
Hűha! Fogós kérdés, ezt sem tették még föl, nem is gondolkodtam rajta. Talán Csónakos. Igen. Nem akarnék a hős Nemecsek lenni, aki meghal, miközben mérhetetlenül szeretem, tisztelem őt ezért. Csónakos! Klassz srác, egészséges, természetesen gondolkodik és viselkedik, minden diliben benne van, nagy dumás, van életkedve, állandóan fütyörészik, tubákol, és tele a zsebe mindenfélével. Szóval nekem ő szimpatikus.
Geszti jó társszerző, amihez nyúl, az tuti siker?
Hát nem! Bukott meg ő is, például tévéműsorral. A siker nem egy életre szól, buktam én is. Az első 1987-ben, Kaposvárott történt, de az inkább csak fiaskó volt. A nők városa adaptációja kapcsán probléma adódott a jogok megszerzése körül, így a darab, aminek a zenéjét szereztem, mindössze tizenöt előadást élt meg, titokban. A második igazi bukás volt, egy évvel később. A Vígszínház fölkért, írjak zenét a Pantaleón és a hölgyvendégek című darabhoz, ami aztán megbukott. Viszont egyik dala ma is él – Koltai Robi Sose halunk meg című filmjében. Ugyanis a Nagy utazás eredetijét ehhez a műhöz írtuk Bereményivel, és Eszenyi Enikő énekelte.
Fáj, ha tervez valamit, dolgozik, aztán nem lesz belőle semmi?
Nem jó érzés, de nincs mit tenni. Régi mániám egy zenés darab a Rocco és fivéreiből. Ma is aktuális, csodálatos téma, működne. A másik álmom A lovakat lelövik, ugye?. Hát ezeket föladtam, tovább kell lépni.
Egyébként föladós?
Dehogy! A vágy villamosa balettváltozatának zenéjét Keveházi Gábor kérte jó tíz éve. Óriási dolog volt, ritkán születik az Operába eredeti zene. Félreraktam mindent, őrülten dolgoztam két évet, aztán cserélődtek a vezetők, és nem lett belőle semmi. Borzalmas érzés. Négy évvel később, mikor A Pál utcai fiúkon dolgoztunk, Ókovács Szilveszter hívott, hogy érdekelné. Két év munka benne volt, és éreztem, hogy amit csináltam, az jó. Hét év után fölelevenítettem a gondolataimat, a formát, amit elképzeltem, ahol minden taktusnak, motívumnak, a bonyolult szerkezetnek is jelentősége van. Bemutatták.
Van kedvenc dala, darabja, filmzenéje?
Nincs. Mindig az aktuálisra vagyok büszke, aztán jön a következő kihívás. És ezek különböző természetűek, összehasonlíthatatlan A dzsungel könyve a Dimenzió jazzegyüttessel, egy filmzene egy musicallel, a dalaimmal. És a siker sem mutatja meg, melyik a leg… Mi alapján mutatná? Mondhatnám, a legnagyobb sikere a Nagy utazásnak volt, de nem igaz, mert most a Mi vagyunk a Grund! tarol.
Mivel vívta ki az emberek szeretetét?
Fogalmam sincs. Talán a sokműfajúsággal? Aki nem bírja a jazzt, talán szereti a dalaimat, aki nem kedveli a musicalt, lehet, hogy rajong a filmzenéimért. Valahol megtalálnak.
És az alkotó melyik gyerekét szereti jobban?
Váltani szeret! A monotonitást, a gyártásra állást nem. Ha – mondjuk – csak musicaleket írnék, lenne húsz, így van négy-öt, és annyi mást is csinálhattam. Ez így szép. Mikor megírtam a Szerelem első vérig című dalt, mindenki úgy ismert, legalábbis a zenészvilág, mint egy jó szaxofonost, jazz-zenészt, aki az LGT-ben is játszik. És jöttek a telefonok, hogy mekkora slágert szereztem, és előadók kértek, írjak nekik dalt. Nem írtam, ezt én nem szeretem. Slágert nem lehet írni, az lesz! Dalt lehet, ami szerencsés esetben slágerré érik.
Mit kínál az őszi Müpa-koncerten?
Meglepetést nem, hisz ott áll a plakátokon, hogy Básti Juli és Nagy Ervin a vendég. A műsor pedig még alakul.
A munkáért való lelkesedés fontos, de Dés László négy unoka nagypapája. A nyár is izgalmas lesz?
Remélem. András fiaméknál Matyi és Misi nagyok, ők Bécsben élnek, de itthon nyaralnak, a vidéki házunkban, megyek hozzájuk, együtt leszünk. Ide, hozzánk Julcsi lányom gyerekei jönnek gyakran, Janka kilenc-, Miki négyéves, két különböző alkatú, édes gyerek.
Kényezteti őket?
Naná! Hál’ istennek Julcsiék tudomásul vették, ez a nagyszülő dolga, nem a nevelés. Persze indirekt módon az ember nevel, terelget. Nem tudom, ki hogy van az unokákkal, én elolvadok tőlük, azt csinálnak velem, amit akarnak, sütöm a palacsintát, a bundás kenyeret, főzöm a tejbegrízt.
Mit gondol, mennyire lehet hatni a felnőtt gyerekeinkre?
Az az érzésem, jobban, mint kamaszkorban. Régen vigyázni kellett, az ember mit mond, mert előfordulhatott, hogy csak azért is az ellenkezőjét csinálták. Ilyen a kamasz, nem bírja a szülő óhéber dumáját. Egy egészséges gyerek lázad, joggal kérdezi magában: mit magyaráz ez nekem? Mert látja a szülei életében az elkanyarodást, a következetlenséget, a hibát, torzulást, amelyek a tiszta, gyermeki lélekben ellenérzést kelthetnek. És mivel ők is megugranak különböző gátakat, megmásznak hegyeket, tapasztalatok birtokában, egyenlő félként tudunk megbeszélni problémákat, és ezt ki kell várni, mert ez jó.
Ezek szerint erénye a türelem.
Nézze, nagy, összetartó családban nőttem föl, ötödik gyerekként születtem, és egy ilyenben sok mindent megtanul az ember.
A testvéreivel rendszeresen találkozik?
Összetartunk. Ha telefonálok, hogy nem indul a kocsi, pattannak a bátyáim. Gyakran találkozunk, náluk, nálam, és jókat beszélgetünk. Mi nem várunk ünnepet, figyelünk egymásra.
A család mellett sokat dolgozik, készül a Petőfiről szólómusical. Kinek az ötlete volt?
Az enyém. Miután befejeztük A Pál utcai fiúkat, bementem Eszenyi Enikőhöz, és mondtam, szeretném megcsinálni, erre Marton Lászlóval együtt rábólintottak. Atyaúristen, ennek már négy éve!
Hol tartanak?
Keményen dolgozunk Gesztivel, Székely Csabával, és reméljük, 2023 januárjában, Petőfi születésének 200. évfordulójára bemutathatjuk. Azt gondolom, Petőfi mérhetetlenül izgalmas életet élt 1844 februárjától, miután a téli fagyban, rongyokban, Debrecenből Budapestre jött. Az a fantasztikus öt és fél év a haláláig a felnőttkorát jelentette. Érdekessége, hogy egy valóságos életből kell fikciót csinálni úgy, olyan metaforikus játék formájában, hogy a közönség valóságnak érzékelje. Mi nem dokumentummusicalben gondolkodunk, hanem az élete lényegét, a gondolkodását, és azt kívánjuk kiemelni, hogy olykor egy verssel is meg lehet váltani a világot. Remélem, a sok zenével és a kevés prózával egyedi előadást kap a közönség.
Biztos vagyok benne, ezt szokta meg. De árulja el, mit érez, mikor behunyt szemmel fújja a szaxofont, improvizál!
Akkor nem vagyok ezen a világon. Figyelem a többi zenészt. Például a Free Sounds – Szabad Hangok – nevű új zenekaromban még a hangnem sincs egyeztetve, nincsenek dalok, számok, darabok. Játszunk. És vadászkutya módjára figyelünk egymásra, jön a dob, a gitár, a cimbalom hangja, születik a zene. Ez az ösztönösség és a gondolkodás furcsa keveréke. És ideális esetben a közönség teljesen ki van zárva.
A közönség kizárása nem veszteség, képletes, hisz ott van, hall, tapsol.
Hát igen. A veszteség más. Megemészthetetlen a testvér, a barátok elvesztése. Mihály bátyám. Somló Tomi. Esterházy Péter. Nem félek az elmúlástól, de néha már gondolok rá, miközben mindent úgy teszek, mint évtizedekkel ezelőtt. Működöm munkában, mindenben.
Gondolom, terveket is szövöget.
Egy hét tengerpart, aztán koncertsorozat, amit a szeptemberi Müpa-fellépés zár. Utána Petőfi, és szeretnék új dalokat magamnak. Életemben először ráállni a közéleti dalokra. Szövegíró társaimmal ezt is ki akarjuk próbálni.
Dés László szeptember 5-én 16 órakor kezdődő koncertje felejthetetlen zenei élményt ígér a közönségnek. Jegyvásárlás: mupa.hu
Fotó: Czimbal Gyula