Felhívásunkban arra kértük olvasóinkat, írjanak nekünk olyan hétköznapi hősökről, akik helytállásukkal, lélekjelenlétükkel inspirálták környezetüket az elmúlt egy évben, amely mindannyiunk számára küzdelmes volt. Erőt adó és szívhez szóló történetek sokaságából választottuk ki azt a hármat, amelyet hasábjainkon is megosztunk.

Nagy Georgina Viktória: Te is hős vagy, nővérke!

Az osztályt karantén alá helyezték. Három ember dolgozhatott felváltva, egy reggel, egy délután, egy pedig éjszaka. A kétágyas szobákban csak egy páciens lábadozhatott. A tizennégy napos karantén végtelennek tűnt.

A nővérke festett vörös haját a megszokott fekete hajcsattal tűzte fel, majd felhúzta a kesztyűket, a kötényt, a hajhálót, a fehér, vastag FFP-maszkot, és a búvárokéhoz hasonló szemüveget, ami azonnal bepárásodott. Homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek. Az irodában levette a maszkot, arcán a piros körvonalak és az orra közepén piros dudor jelezte, hogy maszkot viselt. Ivott volna az ásványvízből, amit aznap még nem bontott fel, de éles csengőhang szakította meg a szokatlan csendet, s keserves sírás szűrődött ki a félig nyitott kórterem ajtaján, így a vizespalack zárva maradt. A nővérke, mint a villám, rutinszerűen kapta magára a szükséges felszerelést, és pillanatok alatt bent termett a szobában. Győzködött egy elkeseredett, gyenge hangú lelket, hogy nem felejtette ott a családja, semmi gond, de a keserves sírás csak nem maradt abba. Így ment ez napokig, az osztályon szomorúság és reményvesztettség uralkodott. A nővérke izgatottan pötyögött a számítógép billentyűzetén, majd kézbe vette ütött-kopott fekete telefonját, várt valamire. Felpattant s eltűnt, majd megkönnyebbült arccal suhant ki a kórterem ajtaján. Pár perc múlva boldog nevetés hallatszott. Szokatlan módon nyílt az osztály ajtaja, egy másik nővér jelent meg, a másik részlegről. Megcsaphatta a fülét a nevetés és a párbeszéd, amit hallott, halkan a kórteremhez lopózott. Megállt az ajtóban, csodálkozott, mintha földbe gyökerezett volna a lába, nem mozdult, de azért csak magára hagyta a pácienst és a családját, hadd beszéljenek videóhívásban. A nővérszoba felé vette az irányt, és megállt az ajtóban. A vörös hajú nővér úgy tett, mintha nem szentelne neki különösebb figyelmet, valószínűleg félt, a gyógyszeres szekrényben matatott, mikor az elhangzó mondatra egy pillanatra mindent letett a kezéből.

– Ha megtudná a főnök, nagy baj lenne belőle!

– Tudom – válaszolta lehajtott fejjel a nővérke, és visszapakolta az asztalon heverő, barna pirulás üvegeket a szekrénybe.

– Tőlem nem fogják megtudni! Tisztellek! – hajolt közelebb a másik részleg felvigyázója, és egy mosollyal pecsételte meg ígéretét. Elhagyta a részleget, de valamit ott hagyott a kollégájának: az emberséget, amit sokan elveszítenek a nehéz időszakokban.

A karantén többi napján nem lehetett sírást hallani a kórtermekből, annál inkább nevetést és hálálkodást. Minden nap előkerült az ütött-kopott telefon, amelyben az ápoltak családja lakott, s amelyben mégis láthatták egymást, még a legnehezebb napokon is. A nehéz időszakokra a rengeteg köszönetmondó pár sor emlékeztet a beérkezett üzenetek mappában.

Süveg Szilvia: Futárszolgálat

Júliusi reggel. Még nincs nyolc óra, de már tombol a nyári meleg. Ahogy tolat kifelé a parkolóból, egy öregembert lát ülni a földön, az autók között. Furcsa a póz. Egyik lába maga alatt, egész teste arra nehezedik. Nyilvánvaló, hogy nem pihen. Mellette a földön bevásárlószatyor. Bizonytalanul áll a már kitolatott kocsival, nyolcra ígérte a következő csomagot, de képtelen elindulni. Látja, hogy járókelők jönnek arra, de nagy ívben kikerülik a papát, még egy terepjáró is elhúz mellette. Félreáll, és odamegy hozzá.

– Baj van? – kérdezi.

– Az az igazság – kezdi az öreg –, hogy mindenki azt hiszi, részeg vagyok, pedig hát, műszívem van.

– Segíthetek? – kérdezi ő.

– Hát, talán csak felállni. Köszönöm.

Hozzáér. Nem gond – suhan át az agyán. Fölsegíti az öreget, és erősködik, hogy elkíséri egy darabon. Viszi a szatyrát is. Zöldség van benne, citromlé és olcsó, ízesített tea. Ettől elszorul a torka. Próbál az öreggel beszélgetni, de látszik, hogy az nagyon szégyelli magát. Kéri, hogy mindenképpen hívja fel az orvosát, ha hazaér.

– Persze – hagyja rá az. – Más bajom nincs, csak a szívem – mondja, tekintetét a betonra szegezve. Ő sután visszaadja a szatyrot, elköszönnek. Feszeng még néhány pillanatig, nézi, ahogy az öregember elcsoszog a panelház bejáratáig, és szurkol neki, hogy beérjen a lépcsőházba. Semmi felemelő érzés, semmi önzetlenség öröme, inkább enyhe szorongás. Hát, így vagyunk – dünnyögi alig hallhatóan, és egy picit ő is szégyelli magát.

Takács Zoltánné: Az üvegfal mögött (Részletek)

Hűvös novemberi szél fújdogált, még nem volt kifejezetten tél, de már előrevetítette dermesztő leheletét. A párom kissé fázósan összehúzva magát, szemében fáradtsággal azt mondta, nem érzi jól magát, mintha bujkálna benne valami. (…) Főztem egy kis mézes teát, kerestem gyógyszert, talán csak megfázott – gondoltam. Másnap sem lett jobban, csak ült, olvasott, és nézett maga elé, mint aki a ködös, láthatatlan jövőt fürkészi. Aztán eljött a következő nap, és estére már felszökött a láza harminckilenc fokra. Lázcsillapítással, sok folyadékkal és kímélő étrenddel próbáltam javítani egyre romló állapotán. Hétvége volt, nem tudtam orvossal konzultálni, de bevetettem minden tudományomat, amit csak lehetett a gyógyulás érdekében. Hétfőn első dolgom volt felhívni a háziorvost, aki telefonon beszélt a párommal, antibiotikumot írt fel, és kihívta a tesztelőket. Szerdán este fél kilencre értek ki. A gyorsteszt negatív lett, de PCR-tesztet is végeztek, és azt mondták, annak az eredménye csak hétvégén lesz meg.

Másnap reggel nagyon megijesztett. Próbált ugyan beszélni, de nem lehetett érteni, amit mondani akart. Ekkor döbbentem rá, hogy segítséget kell kérnem. Azonnal hívtam az ügyeletet, hogy küldjenek mentőt. A kis sporttáskába összekészítettem a szükségesnek vélt dolgokat, tisztálkodási eszközök, pizsama, gyógyszerek, telefon, papucs, a korábbi leletei. Nyílt az ajtó, és belépett az én kisfiam, akire mindig számíthattam, ha szükség volt a támogatására. Nem tudom, mennyi idő telt el így, csak azt tudom, hogy végre feltűnt a nagy sárga mentőautó az ablakban, amint éppen beáll a házunk elé.

A Semmelweis Klinika sürgősségi osztályára viszik, ott lehet majd érdeklődni, tájékoztatnak. Négyen viszik le a lépcsőn a mentő ajtajához. A férjem arcán maszk, karjában infúzió, ajkán halvány mosoly. Kisfiam átöleli a vállamat, nem lesz semmi baj, mondja, bár nem tudom, valóban így gondolja-e, vagy csak vigasztalni próbál. Éjszaka nem aludtam. Ott feküdtem ébren a kis szobánkban, bámultam az ágyat mellettem, ami most üres volt. Imádkoztam, és felidéztem az elmúlt évek emlékeit. Magam elé képzeltem, amint rám nevet, karjába vesz, szorosan átölel.

Az első két hétben, bár nem biztattak, azért azt elmondták, hogy jól reagált a szervezete a gyógyszerekre. Reménykedtem. Mikor letelt a karantén, lapokat írtam tele üzenetekkel, és nekiindultam, hogy meglátogassam. (…) Üvegfallal elzárt kórtermek előtt vezettek oda, ahol a férjem feküdt harmadmagával egy szobában. A közlekedőn kétségbeesett arcú embereket láttam, fiúkat, lányokat, akik valamelyik szülőjükhöz jöttek, reménykedő tekintetű nőket, akik férjüket látogatták. A kórtermek csodálatosan tisztának, jól felszereltnek tűntek, s bennük fáradt asszisztencia végezte védőfelszerelésben, nagy szakértelemmel, hivatástudattal mindennapi munkáját. Mikor megpillantottam félig ülő helyzetben a páromat, nagy boldogság áramlott keresztül egész testemen. Már két hete, hogy nem láttuk egymást. Dobtam a puszikat az ablakon keresztül. Elővettem a papírokat, és mutattam, nagyon szeretjük, várjuk mindannyian haza, küzdjön meg a betegséggel, győzze le; a barátok és ismerősök is aggódnak érte. Kicsit mintha mosolyogni próbált volna, megemelte a kezét, és integetett.

December 19-én felhívtak a kórházból, hogy menjünk be, látogatási időn kívül lehetőséget biztosítanak arra, hogy elbúcsúzzunk szerettünktől, mert az értékei egyre rosszabbak, és már nincs semmi, amit tehetnének érte. Mázsás kalapácsütést éreztem a szívemen. Felhívtam a gyerekeimet, ők is elindultak, hogy még egyszer láthassák az édesapjukat. Egyenként mehettünk be hozzá. Én nem tudtam elbúcsúzni tőle, az olyan végérvényes lett volna, és én még mindig bíztam. Csak álltam ott, beszéltem hozzá, és néztem, ahogy alszik, lélegzik, nem tudtam elképzelni, hogy ez az élet egyszer megszűnhet.

Itthon az egész város érdeklődött, biztattak, hogy felépül, szorítanak neki. A templomban és azon kívül is imádkoztak érte ismerősök, barátok, kórustársak és ismeretlenek is. Egy héttel a búcsúzkodás után kikerült a Covid-osztályról. Akkor először éreztem úgy, hogy mégis van egy kis esély.

Harminckettedik nap a lélegeztetőgépen és a kórházban. December 28-a van, reggel, kint szürke az ég, de bent, a szobában barátságos meleg van, a karácsonyfánk pompásan feldíszítve áll az ablak előtt, ő is várja haza a páromat. Én pedig teszek-veszek, és készülök a délutáni látogatásra. És akkor megcsörrent a telefonom. A számból azonnal tudtam, hogy a kórházból hívnak. Gyorsan felvettem, egy kis csend után egy fiatal orvos mondta el, hogy fél nyolckor elveszítettük a férjemet. Légzési elégtelenség lépett fel, nem tudták megmenteni. Be kell fáradnom a szükséges papírokat aláírni. Fogadjam őszinte részvétét.

Álltam a szobában azon a hideg decemberi reggelen, és úgy kiabáltam, hogy a hangom belehasított a levegőbe, és ott visszhangzott a ház túlsó falán. Kimondhatatlanul dühös és szomorú voltam. Körülöttem minden él, az életről szól, és az én életerős szerelmem ezt nem teheti. Mozdulatlan. Bár a szenvedéseitől megszabadult, arca nyugodt, de az élet öröme, szépsége, értelme eltűnt. Csak üvöltöttem, sírtam, ahogy még életemben soha. Az üvegfal mögött most mások küzdenek, mások reménykednek. De egyszer csak lebontják azt az üvegfalat!

A „Te is hős vagy!” kampány küldetése, hogy felhívjuk a figyelmet, sokszor a nagyvilág számára láthatatlan emberekre, csoportokra,  történetekre, akik kitartóan, az élet tiszteletével nap mint nap küzdenek a válsághelyzet okozta kihívásokkal.

Fotó: Getty Images