Tizennégy évesen lett először olimpiai bajnok, az ország Egérkéje, és sportkarrierje után a családban találta meg a boldogságot. Az olimpia nézőként is megdobogtatja a szívét, de ma már nem szívesen lenne élsportoló.   

Látom, te is hunyorogsz. Ezek szerint hajnalban nézted az olimpiát?

Most már azért csak módjával. Ha ott ragadok egy-egy verseny közvetítésénél, akkor végignézem, de nincs már meg bennem az az éhség, hogy valamelyik számot mindenképpen megnézzem. Reggelenként az éjszakai eredményekkel kezdem, átfutom, de már nem ragad úgy magával, mint a korábbi olimpiáknál. Huszonöt éve, hogy már abbahagytam az úszást, tehát immár többet töltöttem szárazföldön, mint medencében. Némileg kopik a varázs…

Maga a verseny sem tud magával ragadni?

Sok dolog megváltozott azóta… Egy kicsit kívülállónak is éreztem magam. Ma már van rajtgép, van speciális úszóruha… A sport lényege is megváltozott. Régebben egyértelműen az motivált bennünket, hogy szerettünk úszni, versenyezni, győzni, azóta legalább annyira fontosak az anyagi szempontok is, beleszól a politika, ott a folyton lebegtetett doppingkérdés… Megváltozott a világ. Én örülhetek, hogy nekem még egy korábbi rendszerben volt részem. Éppen kifogtam annak az utolsó időszakát.

És amikor már tart maga a verseny, éppen úgy magával tud ragadni?

Azt nem mondhatnám, hogy éppen úgy, de persze, hogy drukkolok. Mondom, nagyon kiestem már ebből a világból. Huszonkét éves koromban az a fajta élet megszűnt számomra, és elkezdődött egy egészen másfajta. Kisgyerekkorom óta tudtam, hogy én életem során feleség, családanya szeretnék lenni, és erre vettem az irányt. A sors maximálisan visszaigazolt, és így lett hiánytalanul boldog, teljes az életem. Tökéletesen kiegyensúlyozott életet élek ekként.

És hogyan gondolsz vissza arra, amikor az ország kedvence, a dédelgetett Egérke, a legnagyobb bajnok voltál? Furcsa belegondolni, hogy az is Te voltál?

Nem nosztalgiázom, nem sokat foglalkozom ezzel… Elfogadom, hogy az is én voltam, hogy annak is vége lett, mint annyi minden másnak a maga idejében. Én hiszek abban, hogy nem véletlenül születtünk, hogy nem véletlenül születtünk éppen akkor, éppen oda, és nem hiába vannak a feladataink, amelyekkel szembesülnünk kell. Hiszem, hogy nem véletlenül vittek le anyukámék úszni, nem véletlenül lett Miki bácsi az első edzőm (Kiss Miklós – szerk.), és így fokról-fokra alakult úgy a pályafutásom, majd záródott le, és kezdett egészen másról szólni az életem.

És nem félsz attól, hogy rövidesen felnőnek, és itt hagynak majd a gyerekek? A helyett mi a csoda jöhet?

Ez így normális. Az élet rendje. Te is eljöttél otthonról, én is eljöttem… Majd ismét egymásra fogunk találni Ádámmal, mint ahogyan annak idején, amikor egymásra találtunk, egymásba szerettünk. Nem szabad ettől félni, ez is része az életnek.

Te mindig ilyen bölcs tudsz maradni?

Csak próbálom megérteni a világot. Illetve próbálom a magam lehetőségei szerint. Ezért is tanultam kineziológiát, mert gyerekkorom óta érzem, hogy segít megtalálni válaszokat sok engem izgató kérdésre, és foglalkozom számmisztikával is, mert hiszem, hogy születésünk időpontja sok tulajdonságunkra hatással van. A számok sok titkot rejtenek, ha ezeket az összefüggéseket megismerjük, akkor magunkat is jobban megismerhetjük. Szerintem hajlamosak vagyunk félreismerni magunkat, és ha magunkat félreismerjük, akkor hajlamosak vagyunk másokat is rosszul megítélni. Nem fogunk reálisan eligazodni az emberek között, vagy rendesen tájékozódni a világban.

Biztos, hogy annyira fontos mindent reálisan látni? Nincs néha szükségünk némi önbecsapásra? Magunkba rejtett titkokra, mert a valóság olykor elviselhetetlenül fájdalmas?

 Ebben nem vagyunk egy véleményen. Én egyre inkább hiszem, hogyha a szőnyeg alá söpörjük a valódi problémáinkat, az előbb-utóbb megbosszulja magát, míg ha beszélnénk róla, például a családban egymás közt, akkor energiákat mozgatunk meg, és az energiák a megoldás irányába hatnak. Egyre inkább hiszek abban, hogy vannak emberek, akik szeretnek szenvedni, és azok meg is találják mindenben azt a kínos részt, amitől szenvedhetnek, míg akik örülni szeretnek, azok mindenben találnak pozitívumot, örömet.

Nem gondolod, hogy egyikre is, másikra is születni kell? Aki haragvónak születik, az rendre megtalálja, amin dohoghat, aki örömre, az pedig azt, ami szívderítő?

Biztosan ez is igaz. Hogy két ember ugyanazt éli meg, és az egyikre ilyen, a másikra olyan hatást tesz.

Te hajlamos vagy mindenben inkább a jót látni?

Igen. Bár olykor ez a nehezebb, fáradságosabb, mint mindenre azt mondani, hogy ez is, az is pocsék, reménytelen, cudar.

Ez így igaz, mégis nemrég, amikor éppen agyba-főbe dicsértem neked az úszópályád páratlan diadal-útját, nem álltad meg, hogy meg ne jegyezd, hogy azért volt az az eset, amikor megvertek a kínaiak.

Nem így volt? A római világbajnokságon nem sikerült nyernem.

Egy kudarc, és ötszáz siker – mégis az ugrott be neked…

Mert az is beletartozott. Az is része volt a pályafutásomnak, nem csak a siker. Akkoriban szóbeszéd tárgya volt, hogy ők más szereket is használtak, azért előztek meg. Hogy így történt-e, nem tudom, nem is foglalkoztam vele. Én nem készültem úgy, ahogyan kellett volna. Elegem volt az úszásból. Abba is akartam hagyni… Ez ütött vissza. Ha nem szívből, szeretetből csinál mindent, akkor, legyen akármilyen tehetséges is valaki, meglátszik a teljesítményén.

És akkor miért folytattad mégis?

Amiért addig is az egészet csináltam. Magamnak. Nem vagyok az a típus, aki beül egy tűrhető szintbe. Nem! Csak úgy érdemes, ha teljes erővel nekidurálom magamat. Másfél évem volt még hátra az olimpiáig, gondoltam, hogy még össze tudom kapni magamat.

Miért volt számodra annyira fontos? Akkor is négyszeres olimpiai bajnokként, nimbuszod teljében hagyhattad volna abba…

Tudod, hogy én az Oroszlán jegyében születtem?

És ez mit jelent?

Nem bírok feladni. Ha már elkezdek csinálni valamit, akkor addig nem nyugszom, amíg a végére nem jutok. Csak magamnak úszogatni nem ment volna, így beleszakadni, az még nekem való feladat volt.

Ezáltal könnyedén kilibbentél a medencéből?

Csudát! Akkor már éppen kezdtem megszeretni magát az úszást. Ez korábban nem volt annyira jellemző. Még kicsit vacilláltam is: most hagynám abba, amikor annyira élvezem? Viszont nagyon szerettem volna akkor már családot is. És tudtam, hogy minél később hagyja abba az ember, annál nehezebb az elszakadás. Az élsportoló élete kicsit leegyszerűsített, az élsportoló azért egy kicsit búrában is él…

 Sokak számára ez csapda is, van, akinek ez menekülés.

 Annál is könnyebben, mert ma jól jövedelmez az élsport.

… de azért mondjuk el, hogy a ti időtökben sem volt ráfizetés…

… igaz, és a mi időszakunk nem volt összehasonlítható azokkal az évekkel, amikor még Székely Éva néniék versenyeztek.

Te szeretnél ma élsportoló lenni?

Nem. Engem nem vitt el soha az anyagi lehetőség… Én szerettem jól érezni magam. Nekem fontos volt, hogy szeressenek, hogy olyan emberek legyenek körülöttem, akiket szeretek.

 Pedig Te kifejezetten visszahúzódónak tűntél…

Mit jelent ez? A magam körében, a családommal, barátaimmal, a sporttársaimmal szerintem meglehetősen nyitott voltam, és igényeltem is a társaságukat. Fontos és megható volt számomra az a szeretet, amit az emberektől kaptam, az, hogy annyian szurkoltak nekem, hogy annyian örültek, ha sikerült nyernem, de mindig irtóztam a magamutogatástól, a szerepléstől, a jópofáskodástól, hogy folyton jelen legyek különböző médiumokban, hogy másmilyennek mutassam magam, mint amilyen valójában vagyok.

Az a taxisofőr, aki hozott, mesélte, hogy a tízéves leánya úszik, és te vagy a példaképe. Egészen megdöbbent, amikor mondtam neki, hogy hozzád jövünk, és teljesen felajzott volt, hogy ezt majd odahaza elmeséli…

Ez nagyon meghat. Hiszen már huszonöt éve abbahagytam, honnan is tudhat egy tízéves kislány egyáltalán rólam?

Nem tudsz mit tenni ellene – mítosz vagy…

Én nagyon nem érzem magamat annak. Anya vagyok, feleség, gyermek, barát, és sok egyéb, de hogy mítosz lennék? Nem, egyáltalán nem. Én nem változtam attól, hogy néhány versenyen hamarabb értem a falhoz, legfeljebb már nemigen ülök hintába.

Nehéz volt ilyennek megmaradni?

Nem. Akiben megvan a kellő alázat, annak nem. Néztem például Szilágyi Áront, és lenyűgözött. A kiállása, a vívása, az, ahogy viselkedett. Sugárzik, hogy benne megvan. Érződik rajta, hogy pontosan tudja, hogy honnan jött, hogy hova tart, hogy ki is ő valójában, hogy kik segítették, hogy eljusson ide, és kik azok, akik segítik majd tovább.

***

Másnap kora reggel hosszas telefoncsengésre ébredek. Egerszegi Krisztina van a vonal végén. Felébresztettelek? – kérdezi. Nem, ugyan, hebegem, hajnal óta figyeltem, csak közben elszenderedtem – mentegetőzök. Aj – mondja – a legjobbról maradtál le! Második lett Berecz Zsombor vitorlázásban! Csodás volt! Fantasztikus! Egészen magával ragadott! Képzeld, közben el is pityeredtem, olyan szuper volt! Jártál már így?

Szó mi szó, jártam már. Amikor az úszómedencében hátán hasította a vizet egy tüneményes kislány, és sorra előzve mindenkit, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolga, elsőként csapott a célba. Bizony, bizony… Úgy hívták, Egerszegi Krisztina.

Fotó: Falus Kriszta