Nem kell ahhoz nagy lélegzetet vennünk, hogy eljussunk Marseille-be. Mindössze két óra Budapesttől, közvetlen járat a fapadossal, és hipp-hopp, máris Európa egyik legszínesebb forgatagába csöppentünk. És az egyik legősibb település forgatagában – tegyük hozzá. Lengyel Nagy Anna írása.
A város lelke a Vieux Port, azaz a Régi Kikötő, még ha véletlenül nem is mozdulunk ki onnan, akkor is azt tapasztalhatjuk, hogy minden pillanatban a kikerülhetetlen, lüktető élet kellős közepén vagyunk.
Fergeteges halpiac, sétálgató családok, mutatványosok: hömpölygő emberáradat, hangok és illatok vesznek körül bennünket. A Régi Kikötő voltaképpen egy tengeröböl, vagy inkább lagúna, mindkét oldalán közel egy-egy kilométer hosszú sétánnyal, egymásba érő, zsúfolt és nyüzsgő éttermi teraszokkal, élő és nem élő zenével, a vízen ringó, kikötött bárkákkal, hajókkal.
Korzó, zene és halárusok nélkül nincs meg ez a város.
Szinte hihetetlen ez a soknemzetiségű kavalkád. Marseille persze mindig is Franciaország kapuja volt, s mint ilyen, vonzotta az bevándorlókat. Jöttek a görögök meg az olaszok, már a 19. században, és olyan sokan, hogy a múlt század első felében a város lakosainak negyven százaléka olasz származású volt (ma „csak” az egyharmada az), menekültek ide 1915 után örmények, 1917 után oroszok, a spanyol polgárháború során a megtorlás elől spanyol köztársaságiak, aztán jöttek Fekete-Afrikából, és 1962-ben persze százezres nagyságrendben algériaiak, és sorolhatnánk még. Már a dátumokból is látszik, hogy hozták magukkal a történelmüket, személyes történetüket, vele együtt a vallási és öltözködési szokásaikat, ételeiket, piacaikat és a nyelvüket. Na, ezeknek a bevándorlóknak a közvetlen leszármazottai hömpölyögnek most itt a kikötőben, persze a helybéli franciákkal együtt.
Mediterrán feeling
Hát, abban nincs hiány. Elmúlt éjfél? Nem számít: kisgyerekek hintáznak és labdáznak a parton, családok és baráti társaságok eszik a híres marseille-i hallevest, a bouillabaisse-t, vagy éppen mást, egy szál szabad asztal nincs az egész kikötőben, míg egy-két utcával feljebb, a Le Panier negyed dimbes-dombos, kanyargós utcácskái és gigantikus falfestményei hívogatják az embert. Hogy teljes legyen a kép, mindehhez háttérül ott dereng a szomszédos szigeten If vára, Monte Cristo (ó, a csodálatos Jean Marais!) szellemével, és ha már a szellemeknél tartunk, az csak nyilvánvaló, hogy minden kikötői kocsmából Rejtő Jenő rángó bicepszű, tetovált idegenlégiósai integetnek felénk.
