– Aúúúú… – hasított bele a fájdalmas kiáltás az éjszaka csendjébe. Egészen közelről hallottam, közvetlenül a fülem mellől jött a hang – a számból. Félig csukott szemmel botorkáltam a mosdó felé a sötét előszobában – nem akartam villanyt kapcsolni, egyrészt hogy ne zavarja meg az alvókat az esetleg beszűrődő fény, másrészt hogy ne röppenjen ki az álom a szememből (melatonintermelődés leállása stb.). Úgyis ismerem az útvonalat, gondoltam félálomban. Ebben nem is tévedtem, amiről viszont nem tudtam, az az, hogy az útvonalon el van helyezve egy tárgy, amiről csak miután beleléptem, derült ki, hogy egy hajkefe. Erős és merev fémtüskékkel, hogy bírja a terhelést. Mivel én már évtizedek óta nem használok hajkefét (ami azt illeti, fésűt sem, törülközővel szoktam fésülködni), egészen biztos voltam benne, hogy azt a kefét nem én raktam oda. Az elkövetők körét pillanatokon belül három emberre tudtam szűkíteni: a feleségemre, illetve a két lányomra. A feleségem nem lehetett, hiszen ő tudja, hol a helye, és nem hagyná a földön heverni – maradt tehát valamelyik kislány. „Majd reggel számolunk!” – gondoltam mérgemben, de már akkor tudtam, hogy nem lesz semmi számolás, mert a haragom általában sajnos másodpercek alatt elpárolog, és reggel csak megjátszott tekintéllyel fogom őket rendre utasítani, ami inkább könyörgésre fog hasonlítani. Vagy arra se.