Az ökológiai hálózatok nemzetközi szinten elismert kutatója. Azzal foglalkozik, hogy az a sok kár, amelyet a természetben teszünk, hogyan hat a nagy egészre és annak elemeire. Ebben a beszélgetésben leginkább a vizekre koncentráltunk, de ne feledjük: minden mindennel összefügg.

A rendszerökológus rendszerben gondolkodik, ön is mindig így beszél a természetről. Milyen rendszerhibáról árulkodnak az idén júliusi németországi áradások?

Egyre többen vagyunk, akik rendszerekről beszélünk, de még mindig sokan gondolkodnak lokálisan, pontszerű megoldásokban. Főleg a döntéshozók közül. Pedig az áradások, ahogy az erdőtüzek vagy a hósapkák olvadása is, azt mutatják, hogy ha a belenyúlunk egy globális, összefüggésekkel teli rendszerbe, akkor ott baj történik. Soha nem tudjuk megmondani, pontosan hol és mi, de azt igen, hogy baj lesz belőle. Mert az esőerdők kiirtása összefügg a tenger áramlásával, azzal, hogyan változik a vízciklus, mennyi párolog a tengerekből, mennyi jut vissza belőle a szárazföldre, mennyi a csapadék. Nem tudom megmondani, pontosan melyik szélességi fokon kell ahhoz belepiszkálni a rendszerbe, hogy Németországban legyen áradás, de az összefüggés egyértelmű. Ha belenyúlok egy méhkasba, tudom, hogy öt-hat méh meg fog csípni, de azt nem, melyik öt-hat. Mi is az egész rendszert zavarjuk, és ennek egyik tünete az áradás. A másik a szárazság, a harmadik az extrém meleg, a negyedik a nagyon hideg, és így tovább.

Miközben egyre többet tudunk a természet rendszeréről, odáig mégsem jutunk el, hogy a magunk rendszereit hozzá igazítsuk.

Sokat tudunk, de nem mindent. Ha nem lenne ember a bolygón, akkor sem lehetne pontosan megmondani, hol fog esni, de így, hogy megzavarjuk a folyamatokat, még nehezebb. Még valami a folyókról: van árterük… Ami nem szükséges rossz, hanem nagyon is fontos. Segít elviselni a vízingadozásokat. Az, hogy a folyókat agyonszabályoztuk és, kis túlzással, betonozott medrekbe tereltük, egyrészt azt üzeni, hogy tökéletesek vagyunk, mindent kontrollálunk. Pedig nem. Mert tehetünk bármit, a folyó ki fog lépni a medréből. Másrészt így nem tudjuk kihasználni az áradás előnyeit. Egyiptom, ugye, a Nílus ajándéka, ott alig várták, hogy áradjon, mert utána termékeny lett a talaj. Mi meg a legkisebb árvíznél sírunk, hogy oldjuk meg. Ez úgy lenne lehetséges, hogy nem szabályozzuk a folyókat és nem építkezünk az ártérre. Akkor nem fogja elönteni a házakat a víz, és még a hordalékot is használhatnánk. Ez a természetes megoldás: hagyjuk békén a folyókat.

Évek óta hallom magyar szakemberektől, hogy tározókat kellene építeni, itt tartani a vizeket. Nemrég beszéltem valakivel, aki olyan házban él, ahol a tetőről gyűjtött esővíz a legaszályosabb időben is elég a négytagú családnak. Ki gondolná?! Nem efelé kellene mennünk?

Annyi irányba lehetne menni, ez csak szándék kérdése. El kellene érni, hogy az ilyen megoldások nyereségesek – sok helyen azok is – és sok ember számára elérhetők legyenek. Ezek most még jobbára kirakat dolgok, de fontos, hogy Európa jó példákkal járjon elöl, mert előbb-utóbb átveszi ezeket a világ. Ha Európában jó és működőképes zöld technikákat találunk ki, húsz év után a világ többi része is almalmazza őket.

Az ártéri építkezés már szóba került, de a tavaink körül is forr a levegő. Van miért aggódnunk.

Mindenki a parton akar építkezni, a hálószobából lépni a vízbe. Ez tönkreteszi a nádast, ezer problémát okozva. Az ember odamegy a szúnyogokhoz, vagyis házhoz megy a pofonért. Régen a falvak öt-hat kilométerre voltak a vízpartoktól, most a kiirtott nádasok és a körbebetonozott partok mellett húzódnak. Ahelyett, hogy használnánk, amit a természet ad, leromboljuk, és magunkra szabadítjuk a legrosszabbat belőle. Miért? Magyarországon nincs olyan népszaporulat, ami indokolná, hogy egyfolytában építkezzünk, betonozzunk.