Mennyiben felelős egy szülő a felnőtt gyermeke pályafutásáért? Egyesek önmagukat hibáztatják, ha az utód sikertelen, mások a „kitettem érte a lelkemet” hősi pózában tetszelegve a sajátjukként emlegetik a csemete karrierjét. Velük ellentétben Szemere Gabriella, a Central Kiadói Csoport higgadt, mosolygós vezetője azok közé tartozik, akik végtelen természetességgel kezelik gyerekük sikerét.
– Cannes-ban vagyok a férjemmel, a kisebbik fiammal és a barátnőjével, mi helyettesítjük Marcit, aki az HBO Eufória című sorozatának szoros határidejű forgatásán dolgozik, így nem tudott eljönni Los Angelesből a filmfesztiválra, pedig ő az operatőre Enyedi Ildikó új filmjének, A feleségem történetének. Boldog vagyok, mert a tegnapi vetítés hatalmas sikert aratott, öt percig tapsolt állva a közönség a kétezerháromszáz főt befogadó teremben! Fel is vettem a telefonommal, és lejátszottam Marcinak, hogy legalább hallja, micsoda lelkesedés fogadja a munkájukat. Pedig korábban tapasztaltam, nagyon őszinte és kritikus a fesztiválközönség. Gond nélkül kimennek vetítés közben, néha pfujolnak… Most megnézek még néhány filmet, de hétfőn már otthon leszek, folytassuk a beszélgetést személyesen! – mondja Gabi sietve, majd, amikor három nap múlva Óbudán találkozunk, már nyugodtabb, de rendületlenül lelkes.
Enyedi Ildikó filmje nem kapott díjat, de a francia lapok elragadtatva írtak A feleségem történetéről, miközben az amerikai kritika lehúzta, ám mindkét tábor dicsérte a fiad operatőri teljesítményét.
Ildikó ismét fantasztikus filmet csinált, Marci megint csodálatosan fényképezett, az elmarasztaló kritikák szerintem arról szóltak, hogy sok tengerentúli kritikus nem értette ezt a Füst Milán regényéből készített, érzelmekre ható, múlt századi történetet. Különös volt ez a fesztivál, hiszen tavaly elmaradt, ezért rengeteg nagyágyú jelentkezett új filmmel, ráadásul máskor májusban tartották, idén pedig a legforróbb nyárban. Mivel Cannes gyönyörű sétánya, a Croisette a tengerpart homokos strandja mellett kanyarog, és ott a fesztiválpalota is, az emberek vagy fürdőruhában grasszáltak, vagy nagyestélyiben. Vicces látvány volt, de a bemutatókra délelőtt is elegáns ruhában illik érkezni. Persze amikor öt évvel ezelőtt a Fehér isten című film bemutatóján jártunk, amelyet Mundruczó Kornéllal készített Marci – ezért kapta a magyar filmkritikusok legjobb operatőrnek járó díját –, többen voltak, mint most, aminek a járvány az oka. Bár ebben a rosszban is volt valami jó, hiszen a szelídebb létszámnak köszönhetően jelentősen több vetítésre jutottunk be a kisebbik fiammal, a filmelmélettel foglalkozó huszonhárom éves Danival, aki épp most tudta meg, hogy felvették egy neves londoni egyetem filmes mesterképzésére.
Gondolom, sajnáltad, hogy Marci kimarad mindebből.
Azért hívtam fel a partról, és mutattam neki a telefonommal a tengert, a strandot, a fesztiválpalotát, mert meg akartam osztani vele a sok szépséget, mire ő nevetve jelentette ki, „mama, mégis rossz helyen vagy, mert itt kellene lenned Los Angelesben, hiszen épp most jelöltek Emmy-díjra az Eufória egyik különkiadásának operatőri munkájáért”. Bizony sírva fakadtam – örömömben.
Mikor derült ki, hogy az Isten is operatőrnek teremtette a fiadat?
