A Nemzet Színésze letaglózó őszinteséggel beszél küzdelmeiről, az élet valódi értékeiről és az elveszett hősiességről Szegő Andrással, akihez baráti kapcsolat fűzi.

Hogyan telik a nyarad itt, távol a fővárostól, a világ zajától egy kis Balaton melléki faluban meghúzódva? Van olyan, ami hiányzik?

Nem, nincs semmi olyan. Pihenek, meditálok, gyógyulgatok. Ha nincs eszeveszett kánikula, dolgozom a kertben, javítgatom az apró hibákat a régi házban, nézem a Balatont, élvezem a csendet, a nyugalmat, és persze az a legjobb, ha itt van Sárika, a lányom, és a két unokám. Akkor reggelente, amíg nincs az a forróság, elmegyek bevásárolni, főzök, és játszom velük. Furcsa, mert én gyerekkoromban nem nagy színész vagy híres focista akartam lenni, hanem egyszer majd nagyon jó nagyapa. Persze, akkor még nem sejtettem, hogy ez ilyen iszonyúan nehéz dolog lesz főfoglalkozásban. A nagyapámon ez nem látszott. Lehet, hogy ő sokkal tehetségesebb volt nálam ebben is? Ébreszteni, öltöztetni, játszani, Balatonhoz vinni, mesélni, bicajozni, lefektetni, és még valamit biztosan ki is felejtettem a felsorolásból. Ugyanakkor meg a legcsodálatosabb ténykedés és a legnagyobb boldogság is számomra… Emlékszem, még kicsi voltam, amikor nagyapám kivitt a szénaboglyába, hanyatt feküdtünk, néztük a csillagos égboltot, és elmagyarázta, hogy melyik csillagot hogyan hívják, hogy milyen távol van tőlünk a Tejútrendszerben. Tátott szájjal hallgattam: hát nem mi vagyunk a világ közepe? Hogy millió bolygó van még a messzeségben rajtunk kívül? Hogy lehet, hogy ott is élnek mindenféle lények? Hogy micsoda nagy titkok vannak a mindenségben? Azt hiszem, ekkor sok minden helyre került bennem, elkezdtem én is helyretenni a kozmosz végtelenségében magamat. Kezdtem megsejteni, mennyit is érek én valójában a világmindenségben. És segített megérezni, mit is jelentenek az aprónak látszó semmiségek körülöttünk, mennyire meg kell becsülni mindazt, amit érzékelünk, tapasztalunk közvetlen környezetünkben. Nagymamám köménymaglevese is felrepített a végtelenbe. Egyszer megkérdezték Szentkuthy Miklóst, a jeles írót, hogy kit tart a huszadik század legnagyobb zsenijének, és ő azt mondta, hogy azt az embert, aki felfedezte a csülkös bablevest. Idő kellett, amíg megértettem, de ma már teljességgel osztom a véleményét. Egyre inkább hiszek a csülkös bableves igazságában, a hétköznapi örömök, jó érzések igazságában és boldogságában. Ezeket tartom az igazán nagy, korszakos dolgoknak, és akik ezt segítenek megteremteni, azok a létezés géniuszai. Ami jobbá teszi az életünket a maga hétköznapi valóságában. Ahogyan nagyapám türelme, nyugalma, békéje bearanyozott mindent, és ahogyan nagyanyám köménymaglevese is.

Mennyit hoztál, mennyit őriztél meg te mindebből?