Ifjúságom egyik kóbor tévhite volt, hogy teljesen ismerem a szeretteimet. Aztán, ahogy újra és újra meglepetést, örömet vagy csalódást okoztunk egymásnak, kiderült, a „megismerés” élethosszig tart, és mindig vannak titkos kamrák, mélyebb rétegek. Arról már nem is szólva, hogy folyton változunk, és az eltérő pályák néha prímán idomulnak, máskor meg olyan nehéz szeretni, akit szeretünk.

A lányomnál ilyesmiről beszélni se tudok, a belém költözött, folyton figyelő apuka hallgat a sejtéseiről, könnyedén dicsérem a gyerek csilingelő hangját, ragyogó szemét, a zabolátlan fürtöket, de a jelleméről, habitusáról, vágyairól már családi körben is óvatosabban mesélek. Talán, mert efféléket magamról sem szívesen osztok meg. Annál gyakrabban merengek az „ismerkedés” csodájáról. Hiszen miközben a lányunk a nap minden pillanatában tesztel minket, mit szeretünk és kiket, hol szakad el nálunk a cérna, miféle emberek vagyunk mi igazából, közben mi is mohó kíváncsisággal követjük, hogyan épül a jelleme. A finom humorát a családban mindenki kiszúrta: egy momentumon napokkal később is tud nevetni, eszébe jut, kacagni kezd, kibugyog belőle az altatás közben – anya kedvéért – visszatartott nevetés, de hát a popsikenőcs tubusa reggel olyan ellenállhatatlanul mókásan köpte le krémmel a combját, hogy muszáj este is kuncogni rajta.