Természetes. Egyszerűen, magától értetődően áll az élethez. Szabad, mégis nyugodt. Halmozhatnám itt a jelzőket, de teljesen felesleges. Nézzenek Trokán Nóra fotójára, és mindent érteni fognak. Aztán persze, ahogy haladunk előre a beszélgetésben, eljön az a varázspont, amikor elindulunk közösen mélyebb tartományok felé. Figyeljék csak!

Egy interjúdban rajongva beszéltél a tavaszról, ami teljes egészében Paloznakon ért. Kicsit az jött le, mintha vissza sem akarnál nagyon térni a városba.

Mindig is természetközeli ember voltam, ezért ha túl sok időt töltöttem a városban, mehetnékem volt kifelé. Mondjuk erre lehetőségem van a lovam miatt is, mert ő azért nagyon szép környezetben él. A hosszú távú tervem abszolút az, hogy kiköltözöm a városból. Nagy kertre vágyom, sok zöldterületre, jó fej szomszédokra – és örülnék, ha közel lenne a lovam.

Mit ad a természet?

Úgy érzem, az a közegem. Ott vagyok a leglazább, a legnyugodtabb. Nem kapja szét semmi a figyelmem. Tényleg olyan, mintha az lenne az igazi életterem.

A ló mikor lett ennyire fontos?

Nagyon rég. Hároméves koromban ültem először lovon. Az egyik legérzékenyebb lény, amivel valaha találkoztam. Nem lehet semmivel átverni, mert mindent lát, mindent érez, ami az ember legbelső bugyraiban, a lelke legmélyén van. Úgyhogy elég jó pszichológus is – már ha valaki nyitott arra, hogy egy állatot elfogadjon, és ne használja, ne nézze le, ne akarjon uralkodni rajta. A ló ösztönei azt diktálják, hogy minden pillanatban legyen résen, folyamatosan szkennelje a környezetét, mert lehet, hogy menekülnie kell. Számukra létszükséglet, hogy ennyire figyeljenek és mindent le tudjanak kódolni. Ezért aztán az első pillanatban levetkőztetik a lelkünket, és egészen pontosan megmutatják, ha valami nem oké.

Mennyit bírsz ki nélküle?

Vannak nehezebb időszakok: nyáron külföldön töltöttem egy hónapot. De ő azért jól elvolt nélkülem.

Merre jártál?

Görögországban. Most nem a kinti rokonoknál, mert ők Athénban laknak, és nyáron iszonyú a meleg a fővárosban. Amúgy öt éve nem voltam az országban – A Tanár című sorozatot forgattuk, hol meg jött a Covid –, de már nagyon hiányzott. A nyelv, a zene, az ételek miatt is otthonos számomra.

Milyenek ott az emberek?

Tesznek mindenre magasról. Amit egyébként nehéz megszokni, de most, hogy ennyi időt töltöttem kint, egészen jól sikerült. Hogy például késik a menetrend szerinti hajó; ami egyébként nem egy bárka, hanem már-már olyan, mint egy repülőjárat. Másfél óra? A görögök meg se nyikkannak. „Á, jön majd!” – mondják. Jó, persze, nálunk is késik a vonat, de a görögök nem kapnak ettől idegösszeomlást. És bár nem ilyen rendszerhez szoktam, ez a mentalitás tényleg hasznos. Rájön az ember, hogy mennyi fölösleges dolgon idegeskedik. Jó lenne ezt átvenni. Felhúzták az agyad? Oké, nyugodj le, igyál egy kávét.

A hatalmas görögországi tűzzel volt dolgod?

Éppen elkerültük, előtte jöttünk haza. Nagyon sajnálom azokat, akiket utolért. Egyébként szerintem valószínűleg erre sem készültek úgy, ahogy kellett volna. Ha ötven fok van, és iszonyú szárazság, talán benne van a pakliban, hogy baj lehet.

Tűz, klímakatasztrófa, járvány: hogy érint, ami mostanság a nyakunkba szakadt?

Jobban oda kellene figyelnünk. Én nyilván mindent megteszek: megpróbálok úgy élni, hogy a lehető legkisebb legyen az ökológiai lábnyomom, de néha az ember elveszti a lendületét, ha közben meg azt látja, hogy egyébként nincs változás sem a húsiparban, sem a közlekedésben, sem más szennyező területeken.

Szorongsz ettől?

Megpróbálok nem ráparázni. Ha görcsölsz, feszülsz, pánikolsz, attól nem változik a helyzet – viszont neked is rossz lesz. Én megpróbálok úgy élni, hogy az adott pillanatból a legjobbat hozzam ki. Ez egyébként alkati kérdés is: szeretek optimista lenni. Bízni abban, hogy lesz változás, és abban, hátha a vírushelyzet is valahogy normalizálódik.

Mi tart lelkileg egyenesben?

Nincs trükk. A munkámban és a magánéletemben is azokra a feladatokra koncentrálok, amik épp előttem állnak. És igyekszem hálás lenni azért, ha jó dolgok történnek velem.

Hogy ilyen fizikai formában vagy, azért kell tenned valamit?

Sokat teszek érte. Lassan két éve, hogy minden héten kétszer-háromszor edzek egy személyi edzővel. Megpróbálok odafigyelni arra, hogy ne egyek cukrot. Régóta nem fogyasztok tejterméket, és csak kovászos kenyeret eszem, ha már. De ezt nem azért csináltam, hogy lefogyjak, hanem rádöbbentem, hogy sok betegség és a nagy belső egyensúlytalanságok az emésztőrendszerből és a gyomorból indulnak. És hogy mennyire nem figyelünk oda arra, hogy megkönnyítsük a szervezet önkorrekciós folyamatait, munkáját. Összevissza táplálkozunk, aztán meg csodálkozunk, hogy megborul a szervezetünk. Én viszont megpróbálok segíteni neki, hogy balanszban legyen. Így az emberről lemennek a nem kívánt kilók, alakul a teste, és az edzés is sokkal hatásosabb.

Van valami, amit megváltoztatnál magadon?

Nincs. Remélem, ez nem hangzik nagyképűen… Fontos dolog, ha az ember hálás a testének azért, hogy viszi őt és dolgozik érte. Ha elégedetlenkedünk, az viszont visszaüt. Úgyhogy, ha éppen nem jön ki a lépés, és nem tudok elmenni edzeni, nem kezdem ostorozni magam.

Ez a fajta belső béke és önelfogadás is a személyiséged része?

Nem. Ez kemény belső munka eredménye. Szerintem a pszichoterápia például nagyon fontos lenne mindenkinek az életében. Sok olyan dologra jön rá az ember, ami tudat alatt zajlik. Akár a gyerekkorból is jöhetnek behatások: olyan sérüléseket hordozhatunk magunkban, amiknek egy pszichoterapeuta segítségével tudatára ébredünk, és utána tudjuk kezelni őket legbelül. Én még mindig járok terápiára – most már kevesebbet, mert a munka nagy részét elvégeztük. De három évig minden héten jártam. Eljött egy kor az életemben, amikor rájöttem, hogy most már szeretném azt csinálni, ami nekem jó – csak ahhoz tudni kell, hogy nekem mi a jó valójában, és ahhoz képbe kell kerülnöm saját magammal.

Mi volt az az elakadás, amin át kellett hogy billentsen a terápia?

Egy nagy szakítás. Túl nehezen viseltem a dolgot: nehezebben, mint kellett volna. Legalábbis így éreztem. És akkor kerestem egy pszichológust. Az egyik legjobb döntés volt az életemben. Ugyan addig is harmonikusnak tartottam az életemet, de az ember azért nagyon el tudja takarni maga elől is a problémákat, sérüléseket. És azért vannak a szakemberek, mert ők tudják, hova nyúljanak, mit mondjanak. Hogy milyen gombot nyomjanak meg a páciensen, hogy megnyíljon az ajtó. Ennek nagyon természetes dolognak kéne lennie; éppen úgy, ahogy az ember elmegy az edzőterembe. Csak ott nem a testedet, hanem a lelkedet tréningezed. Persze nagyon könnyű azt mondani, hogy fogadd el magad. Csakhogy azt hogy kell? Azt nem mondják meg neked.

A szülőknek kellene ezt megtanítaniuk.

Igen, de nekik meg az ő szüleiknek kellett volna, és így tovább. Nem lehet a saját életünkért a szüleinket felelősségre vonni. Ők is voltak gyerekek, akiket lehet, hogy nem úgy neveltek.

Te mit fogsz másként tenni a gyerekeddel?

Nem tudom, mert még nincs. De például a nővéremen látom, hogy a figyelme nagyon-nagyon rajta van a fián, és mindent megbeszél vele. Egyébként ezt ugyanúgy megkaptuk a szüleinktől, csak nyilván nálunk ott volt a válásuk, ami azért nem a legjobb korban ért bennünket. Én kilenc voltam, Anna tizenegy. És bár nem volt rázós válás, azért egy gyereknek nem tesz jót, ha egyik pillanatról a másikra megszakad az a rendszer, ami addig körbevette. És a gyerek érzi a feszültséget – függetlenül attól, hogy meg akarják kímélni tőle. Érzi, hogy az egyik félnek ez rettenetes. Nyilván mindkét félnek az, de akit otthagynak, hiába nem mutat semmit, mégis tudja a gyerek, hogy szenved… Hogy anyu nem volt ott úgy, mint korábban, napi huszonnégy órában: nekem ez a legnehezebb korban jött.

Milyen tanácsot adnál éppen váló szülőknek?

Csinálják úgy, ahogy az apám. Ahogy a szüleim. Nyugodtan, egymást nem bántva.  De nem lehet megúszni, hogy sérüljön a gyerek. Az is nagyon jó volt, hogy mi dönthettük el, kinél akarunk lenni éppen. Bármikor bárhova mehettünk. Szerintem a legnagyobb hülyeség, amikor a bíróság határoz arról, hol lehet többet a gyerek, vagy hol nem. Ezt nagyon kevesen tudják megcsinálni, mert mindenki a sértettségét helyezi előtérbe. Mégis meg lehet lépni – ahogy a mellékelt ábra is mutatja.

Ki az, akire hallgatsz? Aki beleszólhat a dolgaidba – vagy legalább véleményezheti?

A párom. Vele abszolút így vagyunk. Mindent meg tudunk beszélni. Viszont, azt hiszem, a legszorosabb viszonyom ilyen szempontból a nővéremmel van.

Mit indított el benned, hogy nagynéni lettél?

Imádom az unokaöcsémet. Nagyjából szerelmesek vagyunk egymásba. Sokat tudok találkozni vele; most is én fogok rá vigyázni három napig. Azt azért nem mondanám, hogy ettől hirtelen rám tört, hogy én is rögtön gyereket szeretnék. Nem akarom, hogy bármi befolyásolja azt, aminek a saját tempójában kell megtörténnie.

Ben Affleckért rajongtál kamaszkorodban. A jó fiúk tudnak igazán megfogni?

Ő azért nem olyan jó fiú, konkrétan alkoholista.

De a filmekben mindig nyugalmat árasztott magából.

Az, hogy a jófiúság – vagy inkább a jóemberség – vonz, az apám miatt van. Ő a legjobb példa előttem. Jobb apaképet nem is kaphattam volna.

Veled könnyű együtt élni?

Szerintem nagyon könnyű. Néha túlságosan is. De most érkezett el az a pillanat, hogy olyan kapcsolatom van, amiben a másik is olyan, mint én. Kiegyensúlyozott és egyenrangú félként vagyunk együtt.

Hát akkor révbe értél.

Nem akarom elkiabálni, de csodálatosan működő dolog a kettőnk kapcsolata. Emiatt is vagyok hálás, hogy végigmentem az önismereti az úton. Akkor tud az ember egészséges társkapcsolatot kialakítani, ha előtte magát is rendbe teszi.

Mi az, amit elmondhatsz a partneredről?

Semmit.

Kicsit bővebben?

Nem szakmabeli, nem színész.

A szakmád hogyan változott meg az elmúlt másfél évben?

Eléggé. Ez az egyetlen dolog, ami némi szorongással tölt el. A színház számomra az utóbbi időben kicsit háttérbe szorult. Többet filmezek, és ez a tervem is a jövőre nézve. Így a Covid mellett is lehet dolgozni. Ha mindent lezárnak, akkor is tudunk forgatni, csak kicsit bonyolultabb lesz a helyzet: nagyon szigorúan veszik az óvintézkedéseket, főleg a külföldi filmekben. Most is úgy alakult, hogy négy-öt külföldi produkcióban játszottam. Szeptemberben forog majd egy amerikai film, amiben egészen nagy szerepet kaptam. Ez kifejezetten komoly sikerélményt jelent nekem!

Gondolom, titkos!

Igen. Annyit mondhatok: akcióvígjáték a műfaja, és egyfajta westernvilágban játszódik. Nagyon izgalmasnak ígérkezik. Kell benne verekednem, és én vagyok a rossz! Úgyhogy nyilván rendesen el fognak páholni a végén. És lehet, hogy lovagolnom is kell benne. Eredetileg nem volt tervbe véve, de amikor megtudta a rendező, mennyire szeretem a lovakat, megígérte, hogy kitalál valamit…

Fotó: Zsólyomi Norbert