Kedves Ildikó, gyakran gondoltam az önhöz fordulók levelei kapcsán, hogy nem kellene drámázniuk, mert az idő sok mindent megold. Aztán most úgy érzem, az én problémámat az idő sem fogja megoldani. Nem rólam van szó, hanem a szép lányomról, akiért mindent megtettünk az édesapjával. Diploma, nyelvvizsga, saját kicsi lakás, esküvő – egy volt évfolyamtársa vette feleségül –, és amikor harmincévesen megszülte a kisfiát, azt gondoltam, sínen van az imádott gyerekem. Ehhez képest épp az előző vasárnap voltak nálunk, hogy együtt köszöntsük fel a kétéves unokámat a születésnapján, és én elborzadva figyeltem a nagyságos vejemet. Fölényes, kioktató, úgy beszél a lányommal, mintha az analfabéta lenne. Nem bántja, „csak” lekezeli. Szóba jött, mikor kezdjen újra dolgozni a lányom, mire a vejem azzal állt elő, ne menjen vissza a szakmájába, mert az otthonlét alatt elavult a tudása – műszaki területen dolgoztak mindketten a szülés előtt –, inkább nyisson egy angol nyelvű óvodát. Ha a kisunokám elesik vagy kér valamit, az apja meg sem moccan, a lányom pedig ugrik, mintha a szolgája lenne. És ezt angyali nyugalommal teszi, mintha neki így lenne jó! Mi vidéki városban élünk, ők Budapesten, a férjem diplomás, én nem, de ő jobban szeret és tisztel engem, mint a vejem a lányunkat. Beszélni akarok a gyerekemmel, ám a férjem és a hetvenhat éves anyukám tiltakozik. Azt állítják nagy egyetértésben, addig jó, amíg a lányom nem ébred fel. Mert ha tisztán fogja látni a férjét, rögtön elválik, és az unokám majd apa nélkül nő fel. Ildikó, belehalok a tehetetlenségbe, és fogalmam sincs, mit tegyek!