Tizenhat óra húsz perc, mostanában kell jönnie. Ekkortájt szokott feltűnni a stégünk környékén, kis fejét kitartja a vízből, így halad tova, nem szélsebesen, de azért elég gyorsan ahhoz, hogy T. elkéssen a mozdulatsorral: megkeresni a telefont, kézbe venni, feloldani a képernyőzárat, fókuszálni, kattintani… Mi végre is? A képen egy távoli, sötétszürke madzag látszik majd: képzeljétek, ez volt az a vízisikló, amivel minden délután találkoztunk. Magamban mosolygok, de T. lelkes. Biológus. Előttem hallgat a természet, de ő olvas belőle, neki a tenyerére szállnak a lepkék, ő beszél a teknősökhöz, ódát mormol a mocsári ciprusokhoz. Amit lát, azt rögzíteni is szeretné, az enciklopédista állhatatosságával, a krónikás kötelességtudatával. Megértem ezt is.