Erdős Juci fotográfus missziójának érzi, hogy a hozzá forduló molett nőknek megmutassa: bennük is ott lakozik a tündöklő femme fatale. Képei és könyvei is élettel teliek, lélekmelengetők, és önszeretetre tanítanak.  

Fotósként kezdted a pályád, de hogyan jutott eszedbe, hogy extra tartalommal telítsd ezt a foglalkozást?

Bár kipróbáltam több témában is magamat – esküvőkön, rendezvényeken -, úgy éreztem, nekem ez nem elég személyes. Kerestem, hogyan lehetne a fotografálás valóban az önkifejezés egyik módja, miként tudnám önmagamat jobban beletenni abba, amit csinálok. Egy ideig nem jött az ihlet, aztán történt valami… Visszahallottam, hogy egy ismerős srác azt mondta rólam, milyen aranyos lány ez a Juci, de igazán ledobhatna néhány kilót. Tudni kell, hogy világéletemben kerekded voltam, még akkor is, mikor versenyszerűen sportoltam, kiskoromban úgy hívtak, Dunduska. Az évek során számos becsmérlő megjegyzést begyűjtöttem, elvesztettem az önbizalmamat, és ennek rendszerint a párkapcsolataim látták kárát. Ez a megjegyzés volt az utolsó csepp a pohárban. Hát csak ezt képes észrevenni belőlem?! Akkor felgöngyölítettem magamban az összes addigi lelki sérülésemet, és eldöntöttem: begyógyítom őket. De hogyan? Emlékszem, sétáltam a Ferenciek terén, és nézegettem magam körül a nőket. Hiszen ő is husi, meg ő is… Akkor ütött szöget a fejembe, mennyire boldogok lennének ezek a nők, ha megmutatnám nekik a kamerámon keresztül, milyen szépek valójában. Hiszen ki meri azt mondani, hogy egy kerekded nő nem szép? Ha láthatnák, ők is elhinnék, hogy értékesek és vonzók, és akkor olyan kisugárzásuk lenne, hogy mindenki a társaságukra vágyna. Akár ez is lehetne a divat!

Hogyhogy mindent magad csinálsz? Sminkelsz, fodrászolsz, ruhát válogatsz egyszerre, mintha nem is két, de száz kezed volna.