Amikor az északi féltekén elmúlik a hőség, beköszönt az ősz, rég megérkezett a kék bálna a borjával az Óperenciás-tengerhez, ahol gazdag eleség várja. A hegyekből a zuhatagos patakból ömlik a lazac, a rák, a csigák. Szép lassan újra befagy Grönland, és szeptember közepén havazik Alaszkában. Éjszaka pedig metsző fagy borul Lappföldre. Egész álló nap gyertyával világítanak a tanyákon.

Hogy miért mesélem ezt? Mert hajnal van, és egy mesekönyvön dolgozom. A könyv a csupasz természetről fog szólni. Kiállhatatlan óriásokat fantáziálok. Fókát, királypingvint és Márkot, a kormoránt, ő is ott lakik majd a rideg sziklákon. Két kisgyerekről szólna a történet (véletlen pont olyanok, mint a saját gyerekeim), akik elmenekülnek a világ végére az őket túlságosan felügyelő szülői házból, hogy aztán a sok kóborlás tapasztalatával, a félelmek legyőzésével térjenek haza. A természet az úr, a gyerekeket gyakorlatilag meztelenül küldöm bele a zord kalandba, teljesen eszköztelenül. (Nem ismerik a Tik- Tokot, nincs okostelefonjuk, nem szólhat zene a fülhallgatójukból.) Segítség nélkül kell kiállniuk a túlélés próbáit. Régimódi vagyok, mondják ásítva az ikreim, mikor felébrednek, és felvázolom nekik a saját kalandjaikat.