Emlékeznek még a Testről és lélekről című film sikerére? 2018 tavaszán az egész ország drukkolt neki az Oscar-díj-kiosztón. És most, alig három évvel később elstartol a rendező újabb nagy reményű alkotása, a Füst Milán regényéből készült A feleségem története. Mire e sorokat olvassák, már megjárta a cannes-i és a torontói filmfesztivált. Enyedi Ildikóval az utómunkálatok közben beszélgetek.

Nem mondhatnám, hogy most könnyű téged mikrofonvégre kapni. Úgy hallom, a magyar szinkront készítitek.

Igen, szerencsére kaptunk rá elég időt, és nekem nagyon fontos, hogy minél jobb legyen, mert Füst Milán és az őt szerető, vagy hátha épp a filmünk alapján megismerő nézők megérdemlik. Bár a regény, így a film témája sem kötődik Magyarországhoz, tulajdonképpen a bolygó hollandi legendájából inspirálódott, építve a mi sokszínű Európánk sajátos kulturális toposzaira, mégiscsak magyar regényről van szó. Kitűnő színészekkel dolgozunk együtt, mint Hajduk Károly, Kurta Niké, Thuróczy Szabolcs, Nyakó Juli, Jordán Adél, Mácsai Pál, Gáspár Sándor, Gáspár Tibor, Mészáros Béla, Bányai Kelemen Barna. S bár filmünk nem a nyelvi gazdagságra épít, mint a regény, hanem vizuális és hangi hatásokkal operál, azért próbálunk itt-ott beemelni néhány számomra fontosat az író mondataiból. Nem könnyű, meg kell találni az ideális határt, de nem is Füst Milán szövegeihez szeretnék hű maradni, hanem a gondolataihoz.

A cannes-i fesztivál után olvastam néhány, a te szavaddal élve is gonosz kritikát amerikai újságírók tollából, amelyek éppen azt vetik a film szemére, hogy túlságosan irodalmi a nyelvezete. Persze az angol szövegre gondoltak.

Nem voltak gonoszak a kritikák, az csak kicsúszott a számon, inkább úgy fogalmaznék, a tengerentúlon nem tudtak mit kezdeni a film alapállásával. Egy fehér férfi a főszereplője, az ő lelkét vizsgáljuk, és nem kérdőjelezzük meg a húszas évek nemi szerepeit, a női főszereplő nem lázad a patriarchális viszonyok ellen, mert ennek az alkotásnak más a tétje. Tudatos vállalás volt, nagyon aktuálisnak érzem, hogy foglalkozzunk azzal, hogyan is birkózik meg ma sok jó szándékú, de kicsit összezavarodott férfi a hagyományos férfiszerep újraértelmezésével. De előfordulhat, hogy ilyen szempontból túl korán jött a film.

Vagy az is lehet, hogy egy kelet-európai rendezőtől nagyobb gyanakvással fogadják el azt, amit máskor gond nélkül: hogy ebben a filmben, amikor angolul beszélnek, minden szereplő a maga akcentusával szólal meg. Nem kerestem angol anyanyelvű sztárokat. Szándékosan meghagytuk Gijs Naber jellegzetes holland akcentusát, Léa Seydoux francia akcentusát pedig még egy hajszálnyit erősítettük is. Az angolt csak az egymással való kommunikációban használják, egyébként az anyanyelvükön szólalnak meg. Kiváló brit és amerikai fordítók dolgoztak a párbeszédeken, a nagyhírű és vagyonokat kérő beszédtanár pedig külön kiemelte, mennyire jó volt végre oldott, természetes dialógusokat olvasni, mert kosztümös filmeknél nem ez a tapasztalata. Én úgy fejtettem meg magamnak az amerikai kritikákat, hogy talán a más gyökerű, nehezebben megfogalmazható irritációjukat vezethették le azzal, hogy elégedetlenkedtek a nyelvezettel. De lehet, hogy tévedek, kell egy kis távolság, majd kérdezz meg egy év múlva!

Számoltál ezzel a reakcióval?