Tokióban Lőrincz Tamás arany-, Lőrincz Viktor ezüstérmet szerzett birkózásban, és ezzel ők lettek az ország első testvérpárja, akik egyéni számban nyertek olimpiai érmet. A fivéreket nemcsak teljesítményük, de a szőnyegen kívüli viselkedésük és nyilatkozataik miatt is a szívünkbe zártuk.

Hogy vannak a fiúk, tudtak végre pihenni?

Miután hazajöttek, sok helyen meg kellett jelenniük, jártak beszélgetésekre, interjúkra, de most már készülhetnek a horgászatra. A felszerelést itt tartják nálunk, nemrég jöttek, összepakolták, kiválogattak mindent, amire szükségük lesz.

Mindannyian Cegléden laktok?

Bizony ám, itt vagyunk egy rakáson! Mindig az volt a célunk, hogy közel legyenek a gyerekek, de azért papucsban ne lehessen átmenni – ahogyan a régi bölcsesség szól. Egy-két utca választ csak el bennünket, és ez így tökéletes. A harmadik gyerekünk Budapesten él, Nikoletta a fővárosban dolgozik fogászati asszisztensként.

Hogyan lett a fiúkból birkózó?

Tomika rettenetesen mozgékony volt, tele energiával, Viktor meg mindenben követte. A családomban többen birkóztak, nálunk ez hagyomány. A nagybátyám, a testvérem, a keresztapám is éveken át űzte ezt a sportot, bőven akadt gyűrött fülű a rokonságban. Nem volt ebben tudatosság olyan szempontból, hogy birkózót nevelünk majd belőlük, ez adódott a közelben, akkor menjen oda Tomika mozogni. Aztán persze küldtük utána Viktorkát is.

És időközben kiderült, hogy tehetségesek? Min múlik ebben a sportágban a siker: az adottságokon vagy a befektetett munkán?