Dávid Katalin művészettörténész mesélte, hogy gyerekkorában Szegeden titokban a lakásukon tartott nem is hittanórát, hanem amolyan lelkigyakorlat-félét egy ismerős pap barátjuk. Voltak ott felnőttek, gyerekek, fiatalok, idősebbek. És volt egy visszatérő feladat, ami arról szólt, hogy majd otthon magukba mélyedve képzeljék el, hogy a haláluk után mit fognak vajon mondani róluk az ismerősök. Mit mondanak, milyen ember volt az elhunyt? Mit mond a sarki fűszeres, a munkahelyen a kollégák, a családtagok, sógornők, nagybátyák, testvérek, a tanárok az iskolában, a szódás, a hentes, az osztálytársak, a kéregető, aki be-bejárt hozzájuk, szóval mindenki, aki ismerte őket életükben. Azt mondta Dávid Katalin, egy életre bevésődött a tudat, hogy nem szabad rosszat tenni, azaz bármit tesz az ember élete során, a világban nyomot hagy vele, s eszerint ítélik majd meg.

A beszélgetésünk tanulságát én sem felejtettem el, s most visszaköszönt egy hosszan olvasott könyvben egy sokatmondó történettel. A könyvet tán harminc év után a nyáron olvastam újra, ujjongó felismerésekkel, könnyekkel, többször visszaolvasott sorokkal. Néha kihagytam pár oldalt, bocsásson meg, Fjodor Mihajlovics. A könyv a Karamazov testvérek, melyben Dosztojevszkij egyik szereplője szájába adva elmesél egy történetet.