– Mammi, én jó kis maca leszek – jelenti ki az ötéves Luca, amíg a csúszda felé baktatunk a városligeti játszótéren. Fodros, jégvarázsos dzseki, tejfölszőke haja a feje búbjára tekerve, mint a balerináknak. Emígyen libeg mellettem az unokám, közben kíváncsian les rám, mert érzékeli a felháborodásomat, amit a „macasága” váltott ki, tehát fontoskodva elmeséli, hogy az ordenáré dicséretet Levente apukájától kapta a fagyizó előtt, aki észrevette, hogy a kisfia sokáig bámulja Lucát.

– Levi szerelmes lett belém, de nem érdekel, mert az nem szerelem, ha húzogatja a copfomat és elveszi a labdámat – magyarázza, majd tétován megkérdezi, hogy bezárjuk-e a macát a piszkos szavak dobozába – már egy éve létrehoztunk egy virtuális dobozt, amelybe sok csúnya szót, szlenget és káromkodást zártunk be, hogy ne tudjanak előbújni –, mire hosszan fejtegetem, hogy nem nekünk kell elzárni a macát. Inkább a fiúknak, apukáknak és nagypapáknak, mert nem kedves, ha ismeretlen lányokat, nőket, néniket neveznek így. Arról szól, hogy nem tisztelnek minket, pedig minden gyereknek és felnőttnek jár tisztelet.