Megtetszett neki a fiatal kalauznő. Rácz Zoltán, a megyei lap harmincéves sportszerkesztője gyakran utazott Tapolcáról Keszthelyre a szüleihez, de még soha nem találkozott vele. Kedves, vidám lány volt, nyitott, ahogyan manapság mondani szokás, jókedvűen beszélgetett az utasokkal, ők ketten is szóba elegyedtek, semmiségekről, de az utas és a kalauz egymással általában semmiségekről elegyedik szóba. Ha egyáltalán. Az emberek többsége nem elegyedik szóba, mert nem tud rendesen szóba elegyedni, még beszélgetni sem. Hovatovább, a beszélgetést értelmetlen időpocsékolásnak tartják. Zoli megpróbálta leolvasni a lány nevét a kitűzőjéről, de éppen megérkeztek Keszthelyre, nem akart tolakodónak sem látszani, pedig szeretett volna vele megismerkedni. Ráadásul éppen űr volt az életében, egy éve hagyta el Erika, a válogatott röplabdázónő, persze, közös megegyezéssel, ezt mondták mindenkinek, Zoli is ezt mondta a kollégáinak. A közös megegyezés, tudja ezt mindenki, az általában az, hogy a másik fél utólag beleegyezik, mert nem volt más választása. Ez a másik fél volt most Zoli, miután kiderült, hogy Erika már egy diszkoszvetőbajnokkal fut, nem országos, csak megyei, de bajnok.