A Biharnagybajomból származó és az ’56-os forradalom után az Egyesült Államokba menekülő Kamuti István próbálja megvetni a lábát az ötvenes évek New Yorkjában. Az emigráció nehézségei közepette egyetlen vigasza a szerelem, amelyet az elbűvölő brazil orvosnő, María Madureira iránt érez. Bár életükben csak egyszer találkoztak, ez a lelki kapocs, a majdani közös jövőről való ábrándozás ad erőt Istvánnak nap mint nap. 

István Detroitban olasz bevándorlókkal osztozott egy szobán, tőlük a gondtalan létezést és a semmiből is főzni tudás tudományát leste el a közösen megélt nyomorúságban. Szerette a fizikailag rendkívül megterhelő napszámos munkát. A föld közelében és a szabad levegőn lassan és észrevétlenül gyógyult a lelke. Már nem akarta mindenáron elfelejteni az otthon történteket, és időnként már azon is törni kezdte a fejét, hogyan szerezhetne úgy hírt a szülőfalujából és a családjáról, hogy közben magáról nem ad életjelet.

Miután szerencsés véletlenek sorozatának köszönhetően visszakerült New Yorkba, a New York-i Botanikus Kertben kapott munkát. Bár önéletrajzában azt füllentette, hogy széles körű kertészeti és tájépítészeti tapasztalata van, a napi munkája leginkább gyomlálásból, metszésből és öntözésből állt, illetve az elszáradt, korhadó fák veszélyessé váló ágait kellett lefűrészelnie. Nem bánta, hogy nem bízták meg komolyabb feladatokkal, az pedig kifejezetten jól jött, hogy a szolgálati szállásért nem kellett külön lakbért fizetnie. A kertben dolgozók a botanikus kert területén lévő házban lakhattak, és a pár négyzetméteres, független saját szoba óriási előrelépésnek számított István életében. Először engedhette meg magának, hogy a fizetése egy részét félretegye, hogy majd a spórolt pénznek köszönhetően elindulhasson arra, amerre szenvedélye és szíve húzza.