Ivanova Daniela sosem tudott járni, mégis szélesebb a kedve és a mosolya, mint sok mindenki másnak, aki két, erős lábon áll. Nemrég úgy döntött, teljesen egyedül kiköltözik Spanyolországba. És utazgatni fog. Az utazásairól pedig blogot ír és vlogot forgat.
Legelőször a ruháit veszem észre. Azaz őt a ruháiban, azokban a mindig éppen alkalomhoz illő, finoman színes és nem utolsósorban nagyon csinos ruháiban, ahogy a fotókon ül a szép, hosszú karjaival, a szép hosszú ujjaival, amelyek végén mindig tökéletesen harmonizál a szemével, a mosolyával, meg abban a pillanatban az egész világgal a körömlakk. Szép, és kész, így, a képernyőn keresztül is, ahogy beszélünk. Ő Alicantéban, én Budapesten.
– Osteogenesis imperfecta – mondja mosolyogva, és megvonja a vállát. – Magyarul szólva üvegcsontúság. Így születtem, pontosan 33 éve. Anyukámnak egy igazi porcelánbabát kellett felnevelnie, akinek olyan apró dolgoktól is el tudott törni a csontja, mint egy nagyobb tüsszentés vagy oldalra fordulás vagy injekció. De bármennyire furcsán hangozhat is, csodálatos, boldog gyerekkorom volt. Nem voltam félős kislány, hiába szenvedtem el hetvenvalahány csonttörést és estem át húsz műtétem tízéves koromig. Én csak játszani akartam, élni, nevetni, ahogy a gyerekek szokták. Kalandokat akartam, és kihívásokat. Ha valamit nagyon akartam, azért mindent megtettem. Anyukám és a nagyim – ők neveltek fel – erre tanítottak. Hogy sose érezzem kevesebbnek magam másoknál csak azért, mert kerekesszékben élem az életem. Mindenben segítettek, de úgy, hogy a legnagyobb dolgot adták nekem: nem a halat rakták elém, hanem megtanítottak halászni… Azt a bizonyosságot kaptam ezzel, hogy képes vagyok mindent megoldani egyedül is az életben. Hogy nem vagyok rászorulva senkire.
Járni volna jó
Persze volt, amikor le kellett zuhanni, le, az élet fenekéig. Tizenhat éves volt csak, vidám, elégedett, sőt boldog kamasz, amikor egy orvos odaállt elé, és azt mondta, lehet egy esély, hogy lábra álljon. Az de jó volna! – gondolta persze, hogy is ne gondolta volna, pedig azelőtt sosem fordult meg a fejében. De onnantól ábrándozni kezdett… És igent mondott. A műtét nem sikerült. Két teljes évig feküdt ágyhoz kötve.
– Rosszul döntöttem. De ez sem volt hiába, ebből is tanultam valamit. És, ha úgy vesszük, végül csak boldogabb lettem. Mert megtanultam értékelni azt, amim van. Úgyhogy amióta kijöttem abból a gödörből, a mai napig duplán tudok örülni mindenemnek.
